kulcsszavak alapján is kereshetsz

Friss (151) egyéb (70) prológus (19) történelem tételek (12) irodalom tételek (6) nyelvtan tételek (6) körlevél (4)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: irodalom tételek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: irodalom tételek. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. március 28., csütörtök

Tételek - Irodalom



Irodalom – 16. tétel
Témakör: Világirodalom
 
Odüsszeia

Az ókori Európában a később klasszikusnak nevezett, máig példaképül szolgáló görög és római kultúra játszott vezető szerepet. A görög félszigeten és szigetvilágban a Kr. e. 2. évezred közepére dinamikusan fejlődő államok alakultak ki. Kr. e. 5. században jellemző a hősköltészet (mítoszok), eposzok, lírai költészet, dráma. Emberközpontúságot, természetköltészetet példáznak.
A hagyomány Homérosznak tulajdonítja a két nagy ógörög eposzt, az Iliászt és az Odüsszeiát. A két eposz kultúrtörténeti sajátosságaiból megállapítható, hogy kb. száz év van a két mű között.
Az eposz kötött formájú nagyepikai mű, amely egy kivételes képességű, természetfeletti erőktől támogatott hősnek egy egész nép életében döntő fontosságú tettét beszéli el.

Az Odüsszeia a trójai háborúból hazatérő görög hősök kalandjait elbeszélő eposz. Az Iliászhoz igazodik mind formai sajátosságaiban, mind tartalmában, annak folytatásának tekinthető. Szereplői is az Iliász világából kerülnek ki. Az Iliász a törzsi - nemzetségi társadalom válságát ábrázolta, míg az Odüsszeia az individuum eposza, itt a közösség háttérbe szorul, a téma maga a címadó hős.
24 énekből áll a mű. 12 ének az Előzmények. Egy időben két szálon indul a cselekmény: 1 - 4. ének: Ithaka, Pülosz, Spárta ― 5 - 8. ének: Ogügié, Szkhéria. A 9 - 12. énekekben Odüsszeusz elmeséli kalandjait. 12 ének a Hazatérés. A 13 - 24. énekek Ithakában játszódnak. Odüsszeusz leszámol a kérőkkel.
Odüsszeusz kalandjai:
1. Feldúlják Iszmarosz városát, asszonyokat és kincseket rabolnak, ám sokan elesnek saját mohóságuk miatt (Odüsszeusz intelme ellenére is).
2. A lótuszevők szigetén három társ megízleli a lótuszt, így őket csak erőszakkal tudják kiszabadítani.
3. Polüphémosz megvakítása (6 társ odaveszik).
4. Aiolosz isten Aiolé nevű szigetére érkeznek, ahol az isten egy bőrtömlőben adja át a tengeri viharokat keltő szeleket. Ám a társak kibontják azt és Ithaka partjai közeléből visszasodorja őket Aiolosz szigetére.
5. Télephüloszba jutnak, ahol az emberevő óriások sziklákat dobálva összezúzzák Odüsszeusz hajóit. Így 12 hajóból mindössze egy gályával kell folytatniuk az utat.
6. Aiaié szigetén Kirké istennő 21 görög hajóst sertéssé változtat. Odüsszeusz Hermész segítségével megmenti társait, ezután egy évig élvezik az istennő vendégszeretetét.
7. Kirké tanácsára Odüsszeusz leszáll az Alvilágba, hogy Teiresziásztól jóslatot kérjen. Az Alvilágba leszállva Odüsszeusz több emberrel is találkozik: Teiresziásszal, a thébai vak jóssal, édesanyjával, kitől feleségéről, apjáról és Ithakáról hírt kap, Agamemnónnal, kit felesége, Klütaimnészra és annak szeretője, Aigiszthosz meggyilkolt, illetve Akhilleusszal.
8. Odüsszeusz egyedül a legközelebbi részt, a Sziréneket meri elmondani. Társai fülét viasszal tömi be, magát pedig az árbochoz kötteti. A szirének Odüsszeusz tudásszomját ígérik kielégíteni. Odüsszeusz nem tudott ellenállni, ám a társak megmentették.
9. A Szkülla (tengeri szörny) közelében eveznek el, ahol Odüsszeusz tudatosan feláldozza 6 emberét, hogy a többieket mentse vele.
10. A társak felfalják Héliosz marháit, ám ezt követően irtózatos vihar pusztítja el mindjüket. Csak Odüsszeusz éli túl a hajótörést, őt Kalüpszó szigetén veti ki az ár.
Az ideál már nem a kiváló harcos, hanem a sokat tapasztalt bölcs, leleményes, politikus ember, aki tudja alakítani saját sorsát. Az istenek szerepe korlátozott, mindenki a maga bűneiért vállalja a felelősséget: “önnön buta vétkeikért odavesztek a társak”. Odüsszeusz állandó jelzői: fényes, bajnok, leleményes, nagyleleményű, bölcsszívű, hősszívű, tarkaeszű, tűrő lelkű, isteni hős, stb.



Irodalom – 17. tétel
Témakör: Színház- és drámatörténet
 
Shakespeare: Rómeó és Júlia

Shakespeare 1564. április 23-án született Stratford-upon-Avon-ban. Shakespeare életéről igen kevés információ maradt fent, de azt tudjuk, hogy pályája során dolgozott színész, író, rendező és színházrészvényesként. Az angol irodalom és talán egész Európa legnagyobb reneszánsz kori drámaírója. Az ő ideje alatt vált a dráma az angol irodalom vezető műnemévé. Anglia gazdasági sikerei, az átmeneti nyugalom, ami Erzsébet királynőnek volt köszönhető, sokat segített a tudományok és a kultúra fejlődésében.

A reneszánsz a képzőművészetben 1420 körül alakult ki Firenzében, majd átterjedt egész Itáliára. Az Alpoktól északra fekvő európai területeken majd csak 1500 után terjedt el. A megjelölés a 19. században keletkezett, elsősorban az ókori klasszikus szövegek, ismeretek és ezek hasznosításának művészeti és tudományos újra felfedezésére utal. Másodsorban ezeknek a szellemi tevékenységeknek az eredményeként az európai kulturális élet általánosságban vett újjászületését is jelöli.

A Rómeó és Júlia című alkotás Shakespeare életének egyik legnagyobb műve. Alkotói korszakának első részében, az 1500-as években íródott. Ez volt az angol reneszánsz első olyan tragédiája, melynek középpontjában a szerelem, a szabad párválasztás állt. Ez az alkotás azért tragédia, mert óriási értékveszteségek vannak benne. Ezek ártatlan emberi életek elmúlása (Rómeó, Júlia, Tybalt, Mercucius), illetve erkölcsi vesztességek, mint például a szerelem, a barátság és bizalom pusztulása. A mű hordozója a dialógus és az egész történet konfliktusokra épül.
A két híres veronai család, a Capulet és Montague már régóta ádáz ellenségek voltak, de a sors különös fintorának köszönhetően a két család gyermekei egymásba szeretnek. A mű fő konfliktusát az adja, hogy a gyermekek és a szülők akarata összeütközik.
Rómeó és Júlia képviselik az újat, a szabadságot, a reneszánsz eszméjét, akik csak a szokást vetették el, nem az erkölcsöket, hiszen összeházasodtak.
A mű egészét átjárja egyfajta baljós hangulat, ami arra utal, hogy a mű végén tragikus esemény fog történni. Ezt már az előhangból is érzékelhetjük. Ugyanakkor vásári hangulatot idéző, komédiára utaló vonások is vannak. Például a dajka és Rómeó párbeszéde, vagy a két család groteszk vitája a mű elején (kard és mankó).
 A bonyodalom ott kezdődik, mikor Rómeó még ficsúrként (18) elmegy Capuleték báljába, ahol Júlia még kislány (14).  A dráma egyik fordulópontja Tybalt (haragtartó, lobbanékony, agresszív) és Mercucius halála, amiért Rómeó volt a felelős, és aminek következtében az ifjúnak menekülnie kell. Innentől fogva már két szálon futnak az események, hisz Veronában és Montavában is egyre bonyolultabbá válik minden. Ez egy tipikus reneszánsz vonás.
Júlia látszólag beleegyezik, hogy Parishoz megy, de még aznap éjszaka megissza a Lőrinc atyától kapott csodaszert, ami 48 órára alvást okoz, minek segítségével azt akarja elhitetni, hogy meghalt. A sors kegyetlensége miatt Rómeó ezt el is hiszi és a Kripta jelenetben kiengesztelhetetlen bánata miatt öngyilkos lesz. Júlia éppen ebben a pillanatban tért magához álmából, és szerelme halála láttán ő is a túlvilágba menekül.
A mű végére egy jellemváltozást észlelhetünk, miszerint a mű elején Rómeó egy fiatal ficsúrként megy be a bálba és Júlia is csak egy kislány volt még akkor, viszont a mű végére szerelmük miatt képesek voltak egymás miatt, egymásért felelősséget vállalni, és tetteikért is felelősséget vállaltak és képesek döntéseket hozni. Így pár nap alatt felnőtté váltak.
A két család ostoba, értelmetlen harcából fakadó vesztességeknek köszönhetően minden átértékelődött a mű végére. Harc helyett béke lesz a családok között. Ezzel Shakespeare egy olyan gondolatot fogalmazott meg, miszerint a radikális változások bekövetkezésére mindig valami nagy áldozatra van szükség.



Irodalom – 18. tétel
Témakör: Színház- és drámatörténet
 
Szophoklész: Antigoné

Kolónoszban született, Athén városától északra, előkelő családban. A fiatal Szophoklész már korán tehetségesnek bizonyult a gimnasztikában és a költészetben egyaránt: a költői siker élete végéig elkíséri. Nevéhez fűződik a drámai előadás megújítása. A legkorábbi életrajzi adat róla az, hogy i. e. 480-ban a szalamiszi győzelem örömére rendezett ünnepen a fiúkarban énekelt. I. e. 406 őszén halt meg Athénban.

A dráma irodalmi műnem, mely eseménysort mond el. A szereplők jellemét, gondolatait, egymáshoz való viszonyát, az eseményeket az alakok párbeszédeiből és monológjaiból, tetteiből ismerhetjük meg. A dráma színpadra szánt alkotás. Egyik műfaja a tragédia, melynek uralkodó esztétikai minősége a tragikum.

Szophoklész korában érte el a görög tragédiaköltészet fejlődésének tetőpontját. Az Antigoné című műve a thébai mondakörhöz kapcsolódik.
A dráma sugallata az, hogy a sors, a végzet elől nem lehet elmenekülni, ezt bizonyítja Oidipusz király tragikus élettörténete is.
A dráma alapvető konfliktusa Antigoné és Kreón szembenállása. Antigoné az emberség és a lelkiismeret parancsát, az istenek íratlan törvényeit képviseli, hogy a halottakat el kell temetni. Kreón viszont az ember által hozott törvényt képviseli, amely zsarnoki  törvény, és szemben áll az istenek törvényével. Nem engedi a halott, Polüneikész eltemetését.
Az expozícióban máris megismerjük a történetet: Antigoné és Iszméné vitája, jellemük közti különbségek.
A bonyodalom a műben, hogy Antigoné szembeszegül Kreón parancsával és eltemeti halott testvérét, Polüneikészt. Kreón és Antigoné személyében két egymással ellentétes állásfoglalás ütközik.
A cselekmény kibontakozása: Haimon megjelenése a színen, apjával való vitája, ekkor még van remény a békés megoldásra.
A tetőpont Kreón és Teirásziász találkozása. Teirásziász megmondja, hogy több ember halálához fog vezetni a törvény vissza nem vonása.
A megoldás, a végkifejlet az értékek pusztulása. Kreón visszavonja parancsát, ám a sziklabörtönbe zárt Antigoné öngyilkos lesz, majd Haimon is követi példáját. Haimon anyja is megöli magát. Kreón büntetése mindezért, hogy lelkileg összeroppan. Az ő törvénye borította fel az eddig megszokott erkölcsi világrendet, és Antigoné hivatott arra, hogy ezt a felborult világrendet helyreállítsa.
A történetben Kreón a zsarnokság, az önkényuralom megtestesítője. Hiúsága, gátlástalansága és önzése taszítja környezetét, de saját magát is katasztrófába sodorja. Az isteni törvények semmibe vétele okozza bukását. Antigoné a kemény, akaraterős, férfias jellem, egy eszme megtestesítője. A lelkiismeretének engedelmeskedik, nem keres kibúvót, és nem ismer megalkuvást. A többiek is elismerik igazát, de nem követik példáját, mert nem elég bátrak hozzá. Tragikus hős, halála megrendítő, de hősiessége, áldozatvállalása példamutató. Nem igazi hús-vér ember, hanem egy eszme megtestesítője. Antigoné azért hős, mert nem hajlandó az embertelenséget elfogadni, és az életét is feláldozza a felborult erkölcsi világrend helyreállításáért. Antigoné azt teszi meg, amit a többi ember is szeretne, csak nem meri vállalni a következményeket. Haimon Kreón fia, Antigoné vőlegénye, nem csak szerelemből áll ki Antigoné mellett, hanem mert ő maga sem ért egyet apja parancsával. Teirásziász egy jós, előre látja a jövőt, tudja, hogy a zsarnoki törvény több ember életét követeli majd, de Kreón neki sem akar hinni és engedni.



Irodalom – 19. tétel
Témakör: Az irodalom határterületei
 
A civilizáció bukásának ábrázolása filmen és regényben – William Golding: A legyek ura és Peter Brook azonos című filmje

William Golding 1911 szeptemberében született a délnyugat-angliai Cornwall grófság egy kis településén. Apja kívánságának megfelelően 1930-ban Golding beiratkozott az Oxfordi Egyetemre, ahol a Brasenose College diákjaként természettudományt hallgatott, azonban két év elteltével az angol irodalom tanszékre váltott. Első kötetét, melyben verseket jelentetett meg, 1934-ben adta ki a Macmillan kiadó. Pedagógia diplomájának megszerzése után, 1939. szeptember 30-án kötött házasságot Ann Brookfielddel. Golding meghatározó élménye a második világháború volt.1963-tól 1993-ban bekövetkezett haláláig egészen az írásnak szentelte magát. 1985-ben feleségével a cornwalli Perranarworthalba költöztek. Az író itt hunyt el nyolc évvel később, szívelégtelenség következtében.

A Legyek Ura William Golding Nobel-díjas angol író, költő 1954-ben kiadott regénye.
A regény cselekménye egy lakatlan szigeten játszódik, ahova egy csapat angol kisfiú kerül egy repülőgép-katasztrófa túlélőiként. A gyerekek magukra vannak utalva, a szigeten nincsenek felnőttek, így fokozatosan eltűnnek az otthon megszokott szabályok és korlátok az életükből.
A történet főszereplői Ralph, Röfi, Jack, Simon, Roger és egy ikerpár, Sam és Eric. A fiúk először is vezetőt választanak maguk közül. Ennél a választásnál Jack, a kórus vezetője alulmarad Ralph-fal szemben. Ralph ezután igyekszik megszervezni a sziget életét, amiben Röfi van a legnagyobb segítségére, egy szemüveges, asztmás, kicsit túlsúlyos kisfiú, akit a többiek sohasem fogadnak be igazán maguk közé.
Kezdetben a fiúk megpróbálnak együttműködni, közösen hozni döntéseket és azokat közösen végrehajtani. Ezek közül a legfontosabb, hogy megtesznek mindent azért, hogy felhívják magukra a felnőttek figyelmét. Ehhez pedig a leglényegesebb, hogy tüzet kell rakni, aminek a füstjét messziről is meglátni, és ezt a tüzet állandóan ébren kell tartani.
Az első konfliktus akkor alakul ki Jack és Ralph között, amikor a tűz Jack hibájából elalszik (Jack inkább vadászni megy, ahelyett, hogy a tüzet őrizné), és egy hajó pont akkor halad el a sziget mellett, amikor a tűz nem ég, így nem fedezik fel őket. Ralph akkor szigorúan lehordja Jacket, de fiúk többsége nem törődik különösebben a tűzzel, örömmel eszik az elejtett disznót.
A konfliktus Ralph és Jack között folyamatosan éleződik. Ralph megpróbálja a közösséget egyben tartani és védeni. A szakításra akkor kerül sor, amikor egy „szörny” jelenik meg a szigeten, rettegésben tartva mindenkit. A gyerekek valójában egy szörnyethalt ejtőernyős szél mozgatta holttestét hiszik szörnynek. Jack magának követeli a vezérséget, a nagyobb fiúk többsége követi őt, és ezzel megalakítanak egy külön törzset, ahol már Jack a vezér. Ők azután vademberek módjára kifestik magukat, és csak a vadászattal törődnek, nem érdekli őket a megmenekülésük. Később kiderül, hogy Jack nagyon szigorú vezető, volt, akit megkötöztetett, és meg is veretett. Ekkor születik meg a Legyek Ura is: Jack új törzsének első vadászata során a leölt disznó fejét mindkét végén kihegyezett karóra szúrják, feláldozva azt a szörny kiengesztelésére. Ez a karóra tűzött disznófej azután mágnesként vonzotta a legyeket.
Ralph, Röfi, Simon a nagyobbak közül, valamint az összes kisgyerek magukra maradnak, és egyedül kell a tüzet őrizniük, amit a szörny megjelenése óta sokkal nehezebb életben tartani.
Simon közben rájön a szörny titkára, azonban amikor egy hatalmas vihar közben visszatér a többiekhez, hogy megossza velük a szörny titkát, akkor a vihar miatt pánikba és transzba esett gyerekek agyonverik, mert ijedtükben fel sem ismerik. Utólag Jack azzal ideologizálja a történeteket, hogy Simon volt a szörny, mert a szörny különböző alakokban képes megjelenni. Ralph és Röfi viszont egyszerűen nem mer szembenézni azzal, hogy mit tettek.
A következő konfliktusforrás, hogy Jack törzsének is szüksége van tűzre a vadászat során elejtett disznók megsütéséhez, tüzet viszont csak Röfi szemüvegének lencséjével tudnak gyújtani. Ezért Jack úgy dönt, hogy elrabolja Röfi szemüvegét. Amikor Ralph, Röfi, Sam és Eric megpróbálja visszaszerezni a szemüveget, a találkozás Jack és Ralph között párbajjá alakul, de egyik sem tud felül kerekedni a másikon. Ekkor a sziklatetőn őrt álló Roger elveszti az ítélőképességét, és egy előre odakészített faemelő segítségével ledönti az egyik hatalmas szikladarabot Ralph-ék felé, a szikla pedig eltalálja, és megöli Röfit. Ezután Samet és Ericet erővel kényszerítik a törzshöz való csatlakozásra, és nekitámadnak Ralph-nak, aki csak szerencsével tud elmenekülni az eldobott dárdák elől. Egyedül tölti az éjszakát a dzsungelben, majd visszalopózva az ikrektől megtudja, hogy hajtóvadászatot akarnak indítani ellene. Ralph megijed, és többszöri kérdésére, hogy "mit csinálhatnak velem?", azt a választ kapja, hogy Roger előkészített egy mindkét végén kihegyezett karót. Ralph ebből szép lassan arra következtet, hogy meg akarják ölni, és a fejét karóra tűzni, így engesztelve ki a szörnyet. Kénytelen menekülni, de csakhamar ráeszmél, hogy nincs hova futnia, ha el is rejtőzködik, felkutatják, ha átverekszi magát támadói falán, akkor sem menekülhet el a szigetről. Az üldözés közben Jack törzse felgyújtja a szigetet, hogy kifüstölje Ralphot a rejtekhelyéről, a menekülés így egyre nehezebb.
Az utolsó pillanatban azonban, éppen amikor a helyzete teljesen reménytelenné válik, és Ralphot már elfognák, megmenekülnek. Egy angol tengerésztiszt jelenik meg, háttérben egy nagy hajóval, ami azért érkezett a szigethez, mert az erdő felgyújtása felhívta rájuk a figyelmet.
           
Míg a regényben együtt van egyfajta társadalmi és lélektani kettősség, a filmben egyik szálat sem sikerült hitelesen hozni. A film működik példabeszédként, egyfajta parabolaként, értelmezhető bűnbeesés-történetként is, hiszen a szereplők kvázi a paradicsomba csöppennek be, ahol nem tudnak mit kezdeni a rájuk szakadt szabadsággal, és elveszítik ártatlanságukat.
Golding sokkal kiábrándultabban gondolkodik az emberiségről, és biztos benne, hogy az ösztönök bármikor legyőzhetik az értelmet egy váratlan helyzetben. Brook filmje is ilyen, a regényből átvett kérdéseket feszeget. Mennyire irányítják az embert az ösztönei? Mekkora hatás kell ahhoz, hogy az értelmes, gondolkodó ember babonás, vérszomjas vadállattá váljon, és a vadon törvényei diktáljanak neki? Életképes-e a demokrácia egy elkülönült világban, vagy a diktatúra a leghatékonyabb és a legműködőképesebb társadalmi létforma? Mihez alkalmazkodik könnyebben az ember? A gyerekek valóban ártatlan és szeretettel teli lények, mentesek a felnőttség minden bűnétől, vagy bennük is ugyanolyan alantas ösztönök bujkálnak legbelül, mint a felnőttekben, és ők is ugyanolyan gaztettekre képesek?
a rendező célja a drámával: hogy visszaadja ugyanazt a feszültséget, megteremtse ugyanazt a légkört, amit a könyvnek sikerül, hogy ugyanolyan mélységgel ábrázolja az emberi kapcsolatokat, mint William Golding.
           

A Golding regényében megfogalmazódott filozófiai kérdésekhez hasonlóak köré szerveződik Alex Garland A part című regénye is, melyet szintén megfilmesítettek. Egy zárt közösségben elszabadulnak az indulatok, és az emberek kifordulnak önmagukból. Sokkal kegyetlenebbnek látunk minden egymás ellen feszülő indulatot, ha gyerekek zárt világában történik. Erről tanúskodik Kosztolányi Dezső Tréfa című novellája is, melyet nemrégiben Gárdos Péter vitt filmre. És egy harmadik klasszikus: Orwell Állatfarmja, amely azt modellezi, hogyan működik a társadalom. Golding regényének sikerül mindhárom kérdéskört egyensúlyban tartania. A legyek ura egy társadalmi dráma, mely nemcsak a szociális diszfunkciókat mutatja be, hanem arra is rávilágít, milyen sokszor hibázhatnak az emberek, miközben egyfajta mesterséges rendhez próbálnak alkalmazkodni. Továbbá kifejezi Golding lesújtó véleményét is a társadalomról: a képmutató, szerepeket játszó polgárokról, akiket legbelül az ösztöneik mozgatnak, és bármilyen váratlan helyzet elég ahhoz, hogy elveszítsék tudatos kontrolljukat, és ösztön énjük vegye át az uralmat. Filozófiai kérdéseket valószínűleg könnyebb leírni, mint megmutatni. Általában alkalmasabb a szó, mint a kép egy elvont gondolat megértetésére. Míg Golding mondatai nyomán megelevenedik előttünk minden, amit olvasunk, még ha akarnánk, se tudnánk eltávolodni a regény valóságától, addig a filmben csak a kísérlet fedezhető fel. A film nem érint meg, nem forgat fel, és nem ösztönöz arra, amire egy jó adaptáció igen: hogy olvassam el az alapanyagot, ha eddig még nem tettem meg.
A furcsa, állóképekből építkező expozíció hatásos, ezután rögtön megpillantjuk két főhősünket, Ralphot és Röfit, és kezdetét veszi a valódi történet. Brook remek gyerekszereplőket talált, azonban időnként valószerűtlenné válnak a figuráik a kimondott filozófiai gondolatok miatt. A váltások is túl hirtelenek: a könyvben sokkal több idő van megszokni egy-egy állapotot, és sokkal jobban átérezzük, ha megváltozik valami. A filmben nincs így: a rend és béke időszaka, a „kagyló uralma” alig pár percig tart, így nem érezzük, mekkora baj van, mikor Jack lázadni kezd.

A regényt egy érdekes kettősség jellemzi: amellett, hogy társadalmi dráma, nagyon erősen lélektani is. Tökéletes képet kapunk mindarról, mi zajlik hőseink lelkében – akik, furcsa mód, amellett, hogy emblematikus figurák, egyéniségek is. Reakcióik, rezdüléseik, motivációik egyéniek, jellemük, bármennyire is árnyalt, de megismerhető, emiatt tetteiket is megértjük és logikusnak érezzük. Ők valódi kamasz fiúk, akik eközben társadalmi szerepeket is jelképeznek. Golding remekül mutatja be azokat a pszichikai folyamatokat, amelyek logikusan lejátszódnak egy kiskamasz fiúkból álló, zárt közösségben, ha elvesztik maguk fölül a felsőbb, ellenőrző hatalmat. A bűnbakképzést teljesen logikusan ábrázolja, mind értjük, miért épp Röfit szemelik ki erre a szerepre. Sőt, ő szinte önként ajánlkozik. A szereplők ezután elkezdenek túl felnőttesen viselkedni: elvesztik minden gyermeki tulajdonságukat, és mindenre úgy reagálnak, mint a felnőttek. De a filmben hamisnak érezzük a reakcióikat. Innentől pusztán emblematikus jellegük marad meg: elvesztik az identitásukat. Nem életszerű, amiket mondanak egymásnak, és a párbeszédek nem indokolják meg kellőképpen a cselekedeteiket. Hiteltelen, ahogy hirtelen a babonaság felé fordulnak, s míg Goldingnál a legyek ura maga a misztikum, a transzcendens autoritás, itt csupán egy szimpla, fekete-fehér disznófej.

Tételek - Irodalom



Irodalom – 11. tétel
Témakör: Látásmódok
 
Jókai Mór: Az arany ember

Jókai Mór Komáromban született 1825. február 18-án. A szülői ház szellemét a hazaszeretetet és a puritán kálvinista erkölcs mellett liberális felvilágosultság jellemezte. Csodagyereknek számított. A pápai önképzőkörben ismerkedett meg Petőfivel, akivel később mélyült el barátsága. Bár ügyvédi oklevelet szerzett, írói pályára lépett. Pesten tagja lett a Petőfi köré csoportosuló Tízek Társaságának. Petőfi és Vasvári Pál társaságában a francia forradalom történetével és az utópista szocialisták eszméivel ismerkedett. 1848. március 15-én a forradalmi pesti ifjúság egyik vezére. Március 15-én ismerkedett meg Laborfalvi Rózával, akit hamarosan feleségül vett. A szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült. Az üldözésektől felesége kapcsolatai óvták meg. Jókai kezdetben álnéven kénytelen írásait közölni, s még 1854-ben is az induló Vasárnapi Újság csak főmunkatársként tünteti fel, jóllehet ő volt a lap valódi gazdája. Az ’50-es évek elején ért be művészete. A politikai életbe 1861-ben kapcsolódott be újra: megválasztották képviselőnek. A ’70-es évektől ünnepelt író lett. 1876-ban az ellenzéki írók által alapított Petőfi Társaság elnökéül választotta. 1886-ban meghalt a felesége. A politikától fokozatosan visszavonult. 1894-ben ötvenéves írói jubileumát az egész nemzet ünnepelte. 1904. május 5-én halt meg tüdőbajban.

Az arany ember közlését A Hon című napilap 1872. január 1-jén kezdte meg. Valószínű, hogy ekkor a mű nagy része, esetleg már az egész készen állt. Könyv alakban is ugyanebben az évben jelent meg. Az arany ember határhelyzetet foglal el a magyar széppróza történetében: a romantikus regény betetőzője és a magyar szecessziós próza első megnyilvánulása. A stílus- és ízlésirányzat jelenlétét mutatja a gazdag, túlburjánzó ornamentika, az életösztön mellett jelentkező halálvágy, a fojtott erotika.
A mű egyik helyszíne Komárom, az író szülővárosa. Komárom éppen Az arany ember története időpontjában élte fénykorát. A felvidéki és alföldi kereskedelem fő vízi útjainak kereszteződésénél fekvő város virágzó gabona- és fakereskedelme, valamint feldolgozó ipara jólétet és folyamatos gazdagodást biztosított polgárainak. A környezetrajz elevensége és plaszticitása onnan adódik, hogy Jókai saját gyermekkorának világát idézi fel. A másik fontos helyszínt, a Balatont a hatvanas évek végén ismeri meg alaposabban az író. A regény legfestőibb leírása, a Vaskapu a képzelet szülötte.
Jókai nem határozza meg egyértelműen a cselekmény időpontját. A regényben elszórtan felbukkanó, támpontul kínálkozó dátumok ellentmondanak egymásnak. Annyi bizonyos, hogy a történet az 1820-as évek végén, vagy az 1830-as évek elején kezdődik. A végkifejletig mintegy 9 - 10 év telik el.
A regény fő szervező elve két antik eredetű mítosz. Az egyik Midász király története. A legendás király azt kérte Dionüszosztól jutalmul, hogy minden változzék arannyá, amihez csak hozzáér. Jókai többször is utal Tímár kapcsán a mondára, anélkül, hogy említené Midász nevét: „És akármihez kezd, az mind arannyá változik a kezében”. A másik mítosz Polükratészt idézi. Tímár sikerei csúcsán ezt a mítoszt idézi fel: „Eszébe jutott Polycrates, aki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől ”. Timár Mihály története e két mítoszt példázza. A főszereplő teljesíti Ali Csorbadzsi végakaratát, elviszi Tímeát a Brazovics-házba. Az elázott búza és a török kincs révén megalapozza szerencséjét. Az „arany ember” kifejezést a Szent Borbála továbbhaladási engedélyét megadó inspiciens használja először Kacsuka úrnak írt levelében: „Ez egy arany ember”. Ettől kezdve, mint állandó jelző, végigkíséri a főhőst. A külső szemlélő számára az elnevezés egyértelműen a gazdagságot, az üzleti szerencsét és rátermettséget jelenti. Pénzügyi hatalmával Timár mások sorsát is irányítja: a Tímeát megalázó Brazovics-házat tönkreteszi, a családfőt öngyilkosságba kergeti, s ezzel akaratlanul is meggátolja Athalie és Kacsuka házasságát. Másoknak kitüntetést szerez, a hűséges Fabula Jánost gazdaggá teszi. A felemelkedéssel azonban együtt jár a kétség is. Timár belső monológ formájában megjelenített vívódásai ritmikusan tagolják a regényt. A megoldhatatlan erkölcsi problémák az öngyilkossági kísérletig sodorják a főhőst.
Az arany ember bölcseleti alapját az ember és polgár ellentéte adja. Paradox módon a polgári világot uralomra juttató felvilágosodás vetette fel nagy erővel a civilizáció és a természet szembenállását, az egység végérvényes megbomlását. Az egyén válaszút előtt áll: vagy mint ember a természet része lesz, vagy polgárként a társadalomé. Az egyén nem lehet mindkettőnek a tagja, mert természet és civilizáció kizárja egymást. Timár sorsa ezt példázza. A polgári világban a pénz a legfőbb érték, ez adja a társadalom megbecsülését. Minden megvásárolható, mindent átsző a korrupció. A „Szent Borbála” továbbhaladását az arany biztosítja, a bécsi minisztériumban jó pénzért kitüntetéshez lehet jutni. Aki híján van a pénznek, azt kiveti magából a társadalom.
A haszonelvűség világával szemben Jókai megteremti az eszményi életforma színterét, a Senki szigetét. Amikor a főhős először lép a partra, „amit maga előtt látott, az a paradicsom volt”. Ez a sziget a színhelye a hősök társadalommal dacoló vállalkozásainak, amelyben megkísérlik boldogságukat létrehozni Istennek a természetbe rejtett parancsai szerint, melyeket a világ megtagad vagy üldöz.
A Senki szigete ugyan a világtól elzárt hely, mégis állandó kapcsolatban áll a külvilággal. Területenkívüliségét a török porta és a bécsi udvar ötven évre biztosította, az idillt, a harmóniát a pénz és a fegyverek kiiktatása hozta el. Az itt lakók cserekereskedelemre rendezkedtek be. Napjaik nem tétlenségben, hanem állandó és nyugodt munkálkodásban telnek.
Timár a két világ között ingadozik és ingázik. Amikor a Senki szigetén tartózkodik, Tímea és az üzleti ügyek izgatják, Komáromból pedig Noémihez vágyik. „Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon”. A dilemma szinte feloldhatatlan Timár számára.
Nehezíti a főhős döntését a kétféle szerelem is, mely magába sűríti a két világ jellemzőit. Timár vonzalma Tímea iránt kettős természetű. A bűntudat és a kötelességteljesítés éppúgy munkál kapcsolatukban, mint az alabástrom test birtoklásának a vágya. Timár a regény elején háromszor merül alá a Dunába, hogy kimentse a török lányt. Tímeát a hála érzése viszi a házasságba, s ezt meg is vallja a nászéjszakán: „Én tudom, hogy mi vagyok: önnek a neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve”. Tímea tökéletes feleség, tiszteli férjét, elvégzi a rábízott feladatot, helytáll az üzleti életben. A szerelmi szenvedély hiánya azonban felőrli a kapcsolatot.
Tímea tökéletes és hideg szépségével áll szemben Noémi életteli alakja. Noémi harmóniateremtő személyiség, aki nem csupán magához köti a férfit, de szerelmével fel is szabadítja. Kapcsolatukban az egymás iránti kötelesség a szeretetben olvad fel.



Irodalom – 12. tétel
Témakör: Látásmódok
 
Örkény István egyperces novellái

Örkény István 1912-ben született Budapesten. Jómódú polgárcsaládból származott. 1930-ban a piaristáknál végzett középiskolai tanulmányait követően a Műegyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be, később gyógyszerészhallgatóként folytatta egyetemi tanulmányit. 1942-ben munkaszolgálatosként a doni frontra, később hadifogságba került, majd 1946-ban térhetett haza. 1958-1963 között nem publikálhatott a forradalomban való részvétele miatt, ekkor az Egyesült Gyógyszergyárban dolgozott mérnöki beosztásban. 1979-ben halt meg.

Örkény írásait a groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelműen jó vagy rossz ember. A tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szereplői hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre. Sok az abszurd elem a groteszk elbeszélésekben.
A stílusteremtő Egyperces novellák 1967-ben látott napvilágot. Nemcsak Magyarországon, de a világirodalomban is újdonság volt a rendkívül rövid, tömör, filozofikus vagy groteszk írásmód. Egyperceseiben azt mutatta meg, hogy a hétköznap tényeit más közegbe helyezve milyen megdöbbentő hatást kelthetnek. Örkény élete végéig csiszolgatta remekeit, ezért az egypercesek majd mindegyik kiadásában találni új darabot.
Az egyperces novellák írói eszköztárának radikális megújítását mutatják: a részletező, epikus leírás, a pszichológiai realizmus módszere helyett a dolgok lényegének jelzésszerű megragadására, a történet példázatszerű sűrítésére törekedett. Ez a tendencia folytatódott és bontakozott ki további prózaköteteiben (Nászutasok a légypapíron, 1967; Egyperces novellák, 1968).
Örkény az „egyperces novellának” elnevezett rövid történetben találta meg az írói alkatának legmegfelelőbb formát. Előzményei között Kafka és Karinthy éppúgy megtalálható, mint a városi folklór, a pesti vicc. A szövegek belső feszültségét ellentétes minőségek gerjesztik: a ráció és irracionalizmus, érzelmességre való hajlam és karteziánus (Descartes bölcseletén, elméletén, tanán alapuló, azt követő) józanság, a lételméleti megközelítés rejtett pátosza és a témák banalitása, a nyelvhasználat köznapissága. Az ellentett pólusok paradox együttállása hozza létre a jellegzetes örkényi írásmódot és világszemléletet, a groteszket. Erről a hagyatékból előkerült jegyzeteiben a következőképpen vall: „A groteszk megingatja a végérvényest, de nem állít egy másik érvényességet a helyébe. Pont helyett mindig kérdőjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem utat nyit, elindít.”
A novellák a töredékes eseményekkel eleven életre keltett gondolatot, véleményt, ítéletet jelenítenek meg. Az író a valóságot „eredetiben rajzolja”, csak a nézőpont, a képkivágás tér el a megszokottól: eltolja a koordinátarendszert, de maga az ábra marad. S miként a geometriában is ekként derülnek ki a törvényszerű összefüggések, az olvasó is így döbben rá arra, amit a megszokások mögött eddig észre sem vett.
Az írások rövidsége megköveteli a rendkívüli tömörítést, azt, hogy az archetipikus léthelyzetekben mutassák be a 20. század emberének problémáit, elsősorban elidegenedést, ember és történelem viszonyt, a mindennapi kommunikáció elsivárosodását.

 
Irodalom – 13. tétel
Témakör: Látásmódok
 
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Felsőrácegrespusztán született, 1902. november 2-án. 1920. december 22-én jelent meg első verse (El ne essél, testvér) név nélkül a Népszavában.1921 őszétől a budapesti egyetem magyar - francia szakos hallgatója volt. Illegális tevékenységéért várható letartóztatása elől 1921 végén emigrált, 1922 áprilisában Párizsba érkezett. Egy ideig a Sorbonne hallgatója volt. Megismerkedett a francia avantgárd vezető művészeivel, többükkel életre szóló barátságot kötött. 1926-ban amnesztia nyomán hazatért. 1927. november 16-án megjelent első kritikai írása a Nyugatban; 1928-tól már költőként is rendszeresen jelen volt. 1931-ben feleségül vette Juvancz Irmát; még ez évben, majd 1933-ban, 1934-ben, 1936-ban Baumgarten-díjat kapott. 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát, József Attila utolsó szerelmét. Babits halála után 1941-ben a Nyugat örökébe lépő Magyar Csillag szerkesztője. 1983. április 15-én, Budapesten halt meg.

1945 előtt a társadalmi igazságtalanság ellen szólalt fel, a háború idején a magyarok frontra terelése ellen tiltakozott, majd ő volt az, aki a legkövetkezetesebben harcolt az elszakított területeken élő honfitársainkért. Az 1948 utáni diktatúra idején sokáig csak burkolt formában fejezhette ki tiltakozását. A költő 1950-ben, a letartóztatások, bebörtönzések és kivégzések idején írta meg Egy mondat a zsarnokságról című versét. A mű a sajtóban csak az 1956-os forradalom napjaiban jelenhetett meg. A verset ezután ismét tilalom alá helyezték, és csak 1988-ban láthatott napvilágot Illyés gyűjteményes kötetében. 1956-ban azonban ismertté vált, s az emberek titokban másolgatták, terjesztették. Nyugatra szakadt hazánkfiai is kiadták, hanglemezen és magnószalagon hallgatták a költő saját elmondásában. A költemény a tilalom éveiben is szolgálta a magyarság igazságszeretetét, lelki egészségét.
Címéhez híven, egyetlen mondatban fejezi ki a vers Illyés Gyula véleményét a Rákosi-diktatúráról. Vádló szava érvényes minden államrendszerre, amely a vers betiltásával ismeri be önnön zsarnokságát. A hatalmas körmondat az élet minden területén megmutatja, hogy a zsarnokság miként hódít az emberi viszonyokban, a magán- és közéletben éppúgy, mint a lélekben.
A vers sajátsága, hogy a körmondatban az első versszaktól kezdve megteremti a halmozás feltételeit. Úgy sorolja fel a zsarnokság ismérveit, hogy a nemcsak szóval előkészíti a következő ismérvek sokaságát. Így érezteti, hogy a zsarnokság mindent áthat. Nemcsak a fegyveres hatalom legdurvább tetteivel tombol, hanem belopja magát az ember magánéletébe, megmérgezi a családot, a munkát, a szerelmet. Az ember végül már önmagában hordozza a zsarnokságot.
A dolog közepébe vág, s mindjárt a lényegre tér a költő. A szöveg egyre szenvedélyesebb. A versszerkezet is érezteti, hogy miként szorul a hurok a rabságban tartott ember körül. A vallatószobáktól, a börtöncelláktól, a bírói ítélettől, a kivégzésektől és a titkon elföldelt halottaktól a belső meggyőződésünkig mindenütt jelen van az elnyomó hatalom. Az ember életét áthatja a zsarnokság legfőbb eszköze, a félelem. Ez teszi a mindennapi embert alakoskodóvá, képmutatóvá. Ez készteti a tömeget a vezérek ünneplésére. Ez teszi hajlandóvá a művészt arra, hogy szobrot állítson a zsarnoknak. Már a gyermekeket is úgy nevelik, hogy el ne árulják szüleik véleményét, mert akkor meghurcolják őket. Hazudni kell egymásnak, s önmagunknak. Aggódni kell folyamatosan: vajon hazajön-e a párunk, ha sokáig elmarad? Eszünk a zsarnokság rugója szerint jár. Hazudik a pap a szószéken, ha nem akar börtönbe kerülni. Eltorzul ízlésünk, feladjuk gondolatainkat. Végül a költő hiábavalónak nevezi versét, hűsége bizonyítékát is: a zsarnokság ellen nem tehet semmit. Tudja, a zsarnokság a műveket is kihasználja. Ha nem tiltja be, akkor meghamisítja, a maga hasznára fordítja.



Irodalom – 14. tétel
Témakör: A kortárs irodalomból
 
Kertész Imre: Sorstalanság

1929. november 9-én született Budapesten. 14 éves korában megjárta Auschwitzot, majd Buchenwaldot, ahonnan a lágerek felszabadítása után 1945-ben tért haza. 1948-ban érettségizett Budapesten. 1948–1950 között a Világosság, majd az Esti Budapest munkatársa. 1951-ben gyári munkás, 1951-től 1953-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa, 1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító.
1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung, 2001-től a német Pour le Mérite rendjel tulajdonosa. 2000 májusában Herder-díjjal, novemberben a Die Welt irodalmi díjával tüntették ki. 2002. október 10-én a Svéd Királyi Akadémia irodalmi Nobel-díját vehette át. 2002-ben Budapest díszpolgárává avatták. 2005. március 10-én a Sorbonne díszdoktori címét vehette át. 2007-ben a Magyar Kultúra Nagykövete. 2009-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.
2009-ben nyilatkozott egy párizsi lapnak, amelyben elmondta, hogy Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála, emiatt képtelen lesz írni. Még egy utolsó könyvre szánja magát, amely a halál elfogadásáról szól.

Kertész Imre Sorstalanság című regénye 1973-ban készült el, de csak 1975-ben jelenhetett meg, s a korabeli kritika ekkor is elhallgatta. Nem önéletrajzi regény, hanem önéletrajzi formában írt regény. Főhőse a 15 éves Köves Gyuri, akit koncentrációs táborba visznek. Köves egy gyerek szemével látja az eseményeket, így semmit nem talál felháborítónak, természetellenesnek. A regénynek valójában ez a legnagyobb újszerűsége, hogy nem a felnőtt szemszögével tekinti a holokausztot, hanem egy gyermekéből. A regény stílusa is szokatlan, ironikus, sőt néha már groteszk hangnemben írja le a szenvedéstörténetet.
A mű 9 fejezetből áll, melyet helyszínek szerint 3 részre oszthatunk:
I. 1-3.fejezet: Budapest
Az első egységre a naplószerű elbeszélőmód jellemző. Az ábrázolás különböző szintjei: konkrét látványok, precíz rögzítés, az elhangzó mondatok függő beszédben való kifejezése, az elbeszélőben lejátszódó lelki folyamatok leírása. Az apa búcsúztatásakor a szereplők nem tudják, hogyan viselkedjenek (nevetségesek). Köves ezt aprólékosan leírja, mely ironikusan hat.
II. 4-8.fejezet: vasúton, koncentrációs táborokban
Változik a látókör és az időtávlat. A vonaton néhány napra, a koncentrációs táborok összevetésénél pedig hosszabb időre tekint vissza. Az irónia megjelenik a leírt valóság elemekben és a rájuk jellemző kontrasztjában (távoli, takaros).
III. 9.fejezet: Budapest
Az elbeszélés itt már rövidebb távot fut át és meghatározó szerepet kap a jelenetezés. Köves nyelvhasználata is filozofikusabb, értelmezőbb, felnőttesebb. Már nem csak a tényeket rögzíti, hanem értékel, kezd önálló véleményt kialakítani tapasztalatairól. Az, hogy ismét visszatér a történet Budapestre, keretes szerkezetet biztosít.
A regény története során a főhős magatartása, világlátása és erkölcsisége is formálódik. Világképe eleinte túlzottan leegyszerűsítve kétpólusú: az eszmélkedésének elején még minden fordulatot természetesnek fogad el. A negyedik részben is a szerencse - balszerencse dimenzióban értékeli az eseményeket. Életbizalma még akkor sem hagyja cserben, amikor a rabruha kiosztásakor rászakad a valóság, de itt az iskolára visszaemlékezve már elkezdődik a meghasonlás folyamata. Okokat még mindig nem keres, csak jó rabként túl akarja élni a hétköznapokat. Csak a hetedik részben adja fel túlélési ösztöne.
A műfaji meghatározás nem egyértelmű, hiszen láger regény, nevelődési vagy tudat regény. Köves nevelődése negatív előjelű, hiszen nem emberileg fejlődik, csak egyre jobban igazodik a körülményekhez. A regény egyik leggyakrabban használt kulcsszava az, hogy természetesen. Köves természetesnek fogadja el a fasiszta gépezetet és csodaként az emberiség gesztusait, a buchenwaldi orvosok életmentő tetteit.
A főhős elvált szülők gyermeke, ezért sehova se tartozónak érzi magát már a láger előtt is. Idegen a zsidók között is, hiszen nem tud héberül. Zsidó a magyarok közt, nem zsidó a zsidók között. Ez az idegenség a regény végén is megjelenik. Itt már elutasítja az újságíró szemléletét, éppúgy, mint Fleischmann bácsiék világfelfogását. A regény végére egy tudatosan kereső önmeghatározó személyiség lett. Ezért értheti meg az olvasó a regény utolsó mondatait, ahol Gyuri azt mondja, hogy neki a koncentrációs táborok boldogságáról van mondanivalója.




Irodalom – 15. tétel
Témakör: Világirodalom
 
Thomas Mann: Mario és a varázsló

Thomas Mann 1875-ben született Lübeckben elég gazdag, régi polgárcsaládból. Ő a polgári humanizmus egyik utolsó kiemelkedő képviselője. Legmegrázóbb élménye, amikor látja a saját és a polgári családok hanyatlását. Testvérével, Heinrich Mannal két évet tölt Olaszországban. Világnézeti fordulata 1922-ben válik egyértelművé, kiáll a köztársaság mellett, a polgári demokrácia és a nagy humanista hagyományok híve. 20. századi német irodalom kiemelkedő képviselője, Nobel-díjas író. A polgárság életformájának ismerője és művészi ábrázolója. Realista íróként ábrázolta a polgári létet, a polgárság, mint osztály feltörését és hanyatlását ábrázolta. 1933-ban emigrál Svájcba. 1936-ban megfosztják német állampolgárságától, mert nyíltan fellép a fasizmus ellen. 1955-ben hal meg Svájcban.

A Mario és a varázsló 1930-ban jelent meg. A történet személyes, olaszországi élményen alapul. Az író egyes szám első személyben szól. Az író az olasz fasizmust jeleníti meg.
Az elbeszélő családjával együtt egy itáliai fürdőhelyen tölti szabadságát. A bevezető rész az itt szerzett tapasztalatokról, kellemetlen élményekről és megaláztatásokról számol be. Már a szálloda személyzetének a viselkedése is sértő, el is üldözi őket a szállodából egy panzióba. A strandon a gyerekek között "tekintélyvitákra" kerül sor. Majd egyesek a nyolcéves kislány meztelen fürdőzésében hazájuk becsületének, a nemzet méltóságának megsértését látják.
A novella elbeszélés, viszonylag rövid terjedelmű epikai mű prózai formában. Cselekménye zárt, rendszerint egyetlen eseményt vagy eseménysort mutat be, kevés szereplővel. Második, terjedelmesebb része a hipnotizőr bűvész Cipolla fellépését és mutatványait tárja elénk. A „varázsló” visszaél helyzetével, és az embereket megfosztja akaratuktól. Megalázó dolgokat műveltet velük, bábszerű engedelmességre kényszeríti, megtáncoltatja őket.
Cipolla egész magatartása, módszere a fasizmus működésének mechanizmusát világítja meg allegorikusan. A bűvész legfőbb törekvése a másokon való uralom megszerzése. Erre készteti testi csúfsága, sikertelensége a nőknél. A hatalom megszerzéséhez felhasználja a hipnózist, az erőszakot, helyzete mégis labilis. A közönség először ellenszenvesnek és nevetségesnek tartja, de sikerei és módszerei hatására engedelmeskedik neki. Egy római úr nem akar a varázslat hatalmának engedni, de csak rövid ideig tud ellenállni. A történet akkor jut el a tetőpontra, amikor a bűvész Mariót, a rokonszenves pincérfiút hívja fel a színpadra. Őt is hipnotizálja, és eléri, hogy az ifjú a visszataszító bűvészben kedvesét lássa, és megcsókolja. Mario azonban magához térve lelövi a varázslót.
A mű a fasizmus nyomasztó, rémületes légkörét idézi fel, közvetve a passzív ellenállást. A tagadás nem elég, csak a tett, a valóságos harc segít. Az író követi a realizmus hagyományait: az eseményeket időrendben adja elő a szereplőket külsejük leírásával, cselekedeteik bemutatásával, beszéltetésükkel jellemzi.
Az erőszakot csak erőszakkal lehet legyőzni. Cipolla a fasiszta eszmét jeleníti meg, az ő bukása a fasizmus bukása is egyben. Az elbeszélőnek a történetét záró kommentárja a szituáció ellentmondását jelzi. „Rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis.”

2012. november 7., szerda

Tételek - Irodalom



Irodalom – 8. tétel
Témakör: Portrék
 
A Himnusz és a Szózat összehasonlító elemzése

Kölcsey Ferenc (1790 - 1838) alapjában véve zárkózott, befelé forduló ember volt, ami annak tudható be, hogy gyerekkorában elvesztette egyik szemét. Ha más emberek társaságában nem is, de az irodalomban otthon érezte magát. Híresebb művei a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, a Huszt, a Zrínyi dala, de a legnagyobb dicsőséget a Himnusz hozta neki, amelyet 1923 - ban írt. Művei többnyire közéleti témájúak, a haza sorsával foglalkoznak, és a tett filozófia megjelenése jellemző rájuk. Ez a filozófia életére is jellemző volt, mert nem csak az ország kedvezőtlen helyzetén kesergett, hanem tett is érte, országgyűlési képviselőként próbált hazája hasznára lenni.

Vörösmarty Mihály (1800 - 1855) elszegényedett katolikus nemesi családból származott. Apja korai elvesztése miatt tanítónak állt, állása mellett pedig tanult. Írói pályafutásának első szakaszában főleg elbeszélő költeményeket írt, amelyek témája a szerelem és a boldogság keresése volt. Később azonban a már érett költő a közéleti témák felé fordult és foglalkoztatta a haza sorsa. Ebben a későbbi időszakban készült el a Szózat (1836) is, ami az 1832 – 36 - os országgyűlés feloszlatása alkalmából született. A Szózattól fogva Vörösmarty a reformkori harcok nagy költője lett.

A Himnusz címe egyszerű és találó, és már magát a műfajt is megadja. Előre vetíti a témát és a hangnemet. A vers egy Istenhez való fohász lesz. Kölcsey saját kezű kéziratán a cím így fordul elő: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból. De ez nem minden kiadásban van feltüntetve. Az alcímet valószínűleg azért rakta bele a költő, mert ezzel egyértelművé teszi, hogy a régi időkről beszél, nehogy az akkoriban még kikerülhetetlen cenzor betiltsa, mondván: „érthető a jelenlegi állapotokra is”.

Vörösmarty alkotásának címe megadja a beszédhelyzetet, a költő szónoklatot intéz a magyar néphez. A cím típusában a Himnuszéhoz hasonlít. A cím rövidsége itt is találó és előrevetíti a hangnemet.

Mindkét mű óda. Az óda görög eredetű lírai műfaj, az újkori költészetben fenséges dologról emelkedett hangú, ünnepi érzéseket kifejező alkotás. Az emelkedett hangnem esetünkben is a lassító spondeuszoknak köszönhető, valamint a szóhasználatnak. Nincsenek benne népies, pórias, pongyola kifejezések, amik egy komikus alkotásban jól hatnának. A használt szavak mind igényességet, komolyságot, magasztosságot sugallnak.

A klasszicista stílusirányzat nagyon rányomta bélyegét a magyar költészetre. Még a romantikában is megfigyelhetők egyes klasszicistavonások. Ilyen például a szabályos, harmonikus felépítés. Ennek köszönhető, hogy a Himnusz a retorika szabályai szerint van felépítve, csak úgy, mint a Szózat.

Mindkét mű keretes szerkezetű. A Himnusznál az első és az utolsó versszak, a Szózatnál az első kettő és az utolsó kettő alkotja a keretet. A keret első fele nevezhető bevezetésnek is, mert ebben található a tételmondat, és a kérés. „Isten, áldd meg a magyart”,  „Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar”
A keret második része a befejezés, amiben kicsit átalakítva ismét szerepel az elsőben megfogalmazott kérés. „Szánd meg isten a magyart”, „Légy híve rendületlenűl / Hazádnak, oh magyar”

A Szózat első két sora a tételmondat, ami nem csak Vörösmarty idejében volt helytálló. Ez a parancs örökérvényű. Felszólítja a magyarokat, hogy igenis legyenek büszkék rá, hogy magyarok, és tegyenek a hazájukért. A mai időkben is e parancs szerint kéne minden magyarnak élnie és éreznie.
A következő két versszakban van a felszólítás indoklása, dicső történelmi események említésével, például Árpád honfoglalása és Hunyadi hőstette. A sorok elején anafora van (ez - ez, itt - itt), melynek szerepe a nyomatékosítás, a kiemelés, hogy igen, ez az a föld, ez a hazád.
A hatodik versszakban a múlt összefonódik a jelennel. Mutatva, hogy még él a nemzet, az a nemzet, ami azokat a hőstetteket vitte véghez annak idején. „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.”
A hetedik versszakban már kiderül, hogy hiába voltak hőstettek, az ország szenved. Ebben a versszakban adja meg Vörösmarty a két lehetséges utat az nemzetnek. Élet vagy halál. Ezt a megszemélyesítés is érzékelteti. A mondat végén a felkiáltójel a türelmetlenséget fejezi ki. Jöjjön bármi, csak a szenvedés tűnjön el. „Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált!”
A következő két versszak szintén indoklás arra a kérésre, hogy dőljön el az ország sorsa. Első soraikban megismétlődik az indulatos kijelentés: „Az nem lehet”. Ez a két versszak az olvasót bíztatja tettre, azzal, hogy ha nem tesz semmit, akkor az őseink szenvedése hiába volt. Nem érték el, hogy fiaik boldogok legyenek.
A tízedik és az utána következő versszak ismét az ország előtt álló két lehetőséget vázolja fel, amit a tizenegyedik versszak elején álló „vagy” kötőszó választ el egymástól. A két út bemutatása a jobbik választására ösztönzi az olvasót hangzásával is („buzgó imádság”) a halállal szemben („vérben áll”)
Az utolsó két versszak a keret második része. Ez a vers „befejezése”, amiben kissé átfogalmazva megismétli a tételmondatot.

A Himnusz első versszakában Kölcsey Istent szólítja meg, áldást kérve a nép számára. Jókedvet, bőséget, védelmet kér, cserébe a sok szenvedésért, amiből annyi volt, hogy azzal már a jövendőt is megbűnhődtük.
A második versszaktól a hatodik feléig a magyar történelem eseményeit sorolja fel, kezdve Isten első jótettével, a magyarok honra találásával. „Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére”
A harmadik versszakban folytatja a felsorolást a törökök elleni győzelmekkel, Mátyás tetteivel. Itt alliteráció is feltűnik: „Bécsnek büszke…”
A negyedikig a jó dolgokat mondja, csak innentől kezdve jönnek a rosszak. Kölcsey meg is indokolja, hogy miért kellett bűnhődnünk: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben”
Első rosszként a tatárjárást említi, majd a törökvészt. Az ötödik versszak anaforája („Hányszor”) jobban kiemeli a szenvedéseket, hogy meggyőzze Istent, hogy már tényleg megbűnhődtünk mindent.
A hatodik versszak felétől a múltat összekapcsolja a jelennel, és a pusztulást mutatja be. A vár leomlott, a régi öröm siralomra vált. Annyira érzékletesen mutatja be a jelen állapotait, hogy szinte halljuk a halálhörgést. Az utolsó versszakban pedig megismétlődik a kérés, de most már könyörgéssé változik.

A két mű versformája hasonló. Mindkettőben nyolc és hat szótagos sorok váltják egymást. A Himnusz trochaikus lejtésű, az időmértékes sorokba belehallatszik a 4 / 3, illetve a 3 / 3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. A strófaszerkezet keresztrímes. A Szózat skót ballada formában íródott, félrímes, sorai jambikus lejtésűek, azaz emelkedőek, ellentétben a Himnusszal. Ezért a Szózat szövege kicsit könnyedebb, élénkebb, bíztató, míg Himnuszé elhaló, szenvedő.


Mindkét alkotás romantikus stílusban íródott. Ezt legjobban a téma igazolja. Mindkettő a haza sorsával foglalkozik, és felemlegeti a múltat. Nem csak megemlíti, hanem bővebben foglalkozik vele. Ez egyértelműen romantikus vonás, mert a romantika költői újra felfedezték saját nemzeti múltjukat, és szinte ismét megtalálták nemzeti azonosságtudatukat.

Mindkét mű olyannyira jól sikerült, hogy megzenésítésükre pályázatot hirdettek. A Szózatot 1843 - ban Egressy Béni, a Himnuszt 1844 - ben Erkel Ferenc zenésítette meg, amit azonban Kölcsey már nem érhetett meg.

Ezekből is látható, hogy a Himnusz és a Szózat mennyire hasonló, de mégis különböző zseniális költemény. 



Irodalom – 9. tétel
Témakör: Portrék
 
Móricz Zsigmond: Barbárok

Móricz Zsigmond 1879. július 2 - án született a Szatmár megyei Tiszacsécsén. 1890 - ben a debreceni református kollégiumban kezdte meg tanulmányait. Kisújszálláson érettségizett. Debrecenben a református teológiára iratkozott be, fél év múlva ugyanitt már joghallgató, majd átlépett a budapesti egyetem jogi karára. 1903 - ban bekerült Az Újság szerkesztőségébe, s tanulmányait nem fejezte be. 1905 - ben feleségül vette Holics Eugéniát (Janka), egy felvidéki kisnemes bányatisztviselő lányát. 1915 - ben önként jelentkezett haditudósítónak a keleti frontra. 1924 - ben Móricz megismerkedett Simonyi Mária színésznővel, erre Janka kétszer öngyilkossággal próbálkozott, s a másodikba belehalt. 1926 - ban elvette Simonyi Máriát, majd 1937 - ben elváltak. 1939 - től a Kelet Népe szerkesztője lett. 1942. szeptember 4 - én agyvérzés következtében halt meg Budapesten 63 éves korában.

Móricz a harmincas években újra a nép problémái felé fordult. Egyik legmegrendítőbb novellája ebben a korszakban született, Barbárok (1931) címmel.
Ebben az elbeszélésben a dialógusok uralkodnak. Az írói leírás csaknem teljesen háttérbe szorul, s ez teszi tömörré, balladaszerűvé az írást. Hiányzik belőle a történelmi korfestés is. Móricz nem éli bele magát szereplői lelkivilágába, nem magyarázza az eseményeket, hanem csak szűkszavúan közli a puszta tényeket.
A ridegpásztorok társadalmon kívül éltek, elszigetelt magányosságban. Ez a kultúra alatti, babonás világ teremtette meg azt a félelmetes kegyetlenséget, amelyet a veres juhász és társa képvisel. Ez a „vadember” lelkifurdalás nélkül agyonveri Bodri juhászt és tizenkét éves fiát. Nem a szegénység a gyilkosság oka, hanem a vagyonszerzésnek ez az ősi módja. Mindhárom juhász saját nyáját őrzi kint a pusztán, tehát módos emberek. A veres juhász természetesnek tartja, hogy a másikat megölje háromszáz birkájáért és két szamaráért.
A novella három része a drámai események három „felvonása”. Az első és az utolsó rész legfeljebb pár órát, a középső több mint egy évet ölel fel. Az első fejezet tele van feszültséggel. A juhász kutyája folyamatos ugatással jelzi gazdájának, hogy rossz emberek közelednek. A lassan meginduló pár szavas beszélgetés mélyén gyanakvás és védekezés feszül.
A két vadember a rézzel kivert szíj megvásárlása ürügyén köt bele Bodri juhászba, aki nem akar megválni tőle, mivel magának és a fiának készítette. A hirtelen beállott sötétségben pillanatok alatt zajlik le a kettős gyilkosság.
Az elbeszélés második része bizonyítja, hogy a kultúra alatti létben szépségek is vannak: az a fekete asszony, aki tíz nap múlva fehér vászonruhában keresi emberét, a hűség megtestesítője. A veres juhász félrevezető hazudozásai nyomán elindul, hogy megkeresse férjét és fiát. Télire hazamegy falujába, de tavasszal újra kimegy a nagy vadkörtefához, s nem tud elszakadni attól a helytől, ahol az ura legeltette nyáját. Augusztusban a puli fia talált rá a sírra, s az asszony tíz körmével kaparja ki szerettei holttestét. Férjének nyakán volt a rézveretes szíj. Ezzel, és a gyilkosság hírével megy el Szegedre.
A harmadik rész a vizsgálóbiztos vallatása. A veres juhászra lassan rengeteg lopás és gyilkosság igazolódott, de Bodri juhász meggyilkolását nem vállalja. Makacsul tagad, mert érzi, hogy ez volt élete legnagyobb bűne. A vizsgálóbíró ugyanolyan nyelven beszél, ugyanolyan kifejezéseket használ, mint a veres juhász. Nagyon jól ismeri a pusztai emberek lelkivilágát, babonás hiedelmeit. S ezt kihasználva akasztja a rézveretes szíjat a kilincsre, s végül ez töri meg a rablógyilkost: mindent beismer, mert primitív ember lévén, félt az áldozat szellemének visszatérésétől.
A bíró lassan, eltűnődve mondja a távozó ember után: „Barbárok”. A természetes igazságérzet ítéletét mondja ki a bíró: nem az indulat szülte, inkább a szomorúság. Bodri juhász és családja is barbár viszonyok között élt, viszont belőlük nem veszett ki az emberség.
A rézveretes szíjnak jelképes szerepe van. Az első részben az aljas gyilkosság ürügye, és Bodri juhász lelki gazdagságának, művész hajlamának bizonyítéka. A második egységben a durva lelkületű veres juhász lelkifurdalásának jele: maga tereli a szót a szíjra, amelytől semmiképpen sem akart áldozata megválni. Egyben a bűntény bizonyítéka is ez lesz, s a vallatás során az igazság diadalát jelképezi.



Irodalom – 10. tétel
Témakör: Portrék
 
Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

Mikszáth Kálmán 1847 - ben született a felvidéki Szklabonyán, amit műveiben „Görbeországnak” nevezett. Jellemző volt itt a szlovák és a magyar kultúra keveredése. A környezet és az ott szerzett élményei szinte valamennyi művére hatással voltak. Selmecbányán érettségizett, Pesten 4 évig jogot tanult, de nem szerzett diplomát. 1871 - ben visszatért Nógrád megyébe, ahol Mauks Mátyás szolgabírónál helyezkedett el szolgabírósági esküdtként, itt alkalma volt közvetlen közelből is tanulmányozni a vármegye uraságait. 1873 - ban vette el Mauks Mátyás Ilona nevű lányát, akivel Pestre költöztek, ahol csak nyomorogtak. Mikszáth el akart válni a nő érdekében, Ilona nem akart, ezért azt kellett hazudnia, hogy mást szeret. Ezután hazatért Szklabonyára. 1878 - ban Szegedre ment, a Szegedi Napló újságírójaként dolgozott. Ekkor érte el első jelentősebb írói sikereit karcolataival. Anyagi helyzete javult, és 1882 - ben újra elvette Mauks Ilonát, 3 gyerekük született. Országgyűlési képviselőként is tevékenykedett majdnem 20 évig. Egy ízben bárói rangot kínáltak neki, amit nem fogadott el. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, a Magyar Tudományos Akadémiának és a Petőfi Társaságnak. A Nyugatban is publikált 1908 - tól. 1910 - ben halt meg Budapesten.

Mikszáth Beszterce ostroma című regényének tárgyi alapjául egy képviselőtárs, Pongrácz Károly anekdotája szolgált. Először a Pesti Hírlap közölte folytatásokban, kötetben 1895 novemberében jelent meg, alcíme Egy különc ember története. Ebben az időszakban Mikszáth már egyre jobban kiábrándult kora politikájából. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy a műben a jelent olyannyira negatívan ábrázolja.
Két fő helyszínen játszódik a regény; Nedecen és Zsolnán. A két helyszín esztétikai szempontból is szemben áll. Nedec az élő múlt, a világtól elzárt sziget, az érintetlen természet, ahol vonat se jár. Zsolna tipikus kisváros: „Minden kisváros bizonyos vonásokban egyforma, van egy híres prókátora, akinek az eszét csodálják, van egy legszebb háza, amelynek falai fönségesek, méltóságot látszanak lehelni a járókelők előtt, vannak kikapós asszonyai, vannak szépek és hozzáférhetetlenek, van egy gazdag kereskedője, akinek a vagyonáról beszélnek, van egy gavallérja, akinek az öltözködését, modorát utánozzák s ha nagy volt, még halála után is él egyes mozdulataiban, amint a sétabotját lóbázta.”
A regényben Pongrácz István, a nedeci vár ura középkori szokások, törvények, erkölcsök szerint él, a 19. századi jelentől érintetlenül. Az ő zárt világában a nemes érzelmek, az egyenesség, az elvszerűség mellett feudális jog, az erőszak is érvényesül. A mű döbbenetes végső mondanivalója azonban ebből a szemszögből éppen az, hogy a különc úr konzervált világa mindezzel együtt is magasabb rendű, mint a kinti erkölcsi zűrzavar. A külső valóságban a képmutatás, az önzés és a törtetés, az eszmék anyagias és nyers érdekek szerinti felhasználása, megcsúfolása dívik. Pongrácz Istvánnak végül is vereséget kell szenvednie, el kell tűnnie, de túlkapásai ellenére is az igazi emberi nagyság utolsó képviselője távozik a mű világából.
A várúr a cselekmény során ajándékba kapja Cervantes regényét, melyet mély megrendüléssel olvas. A gróf őrültségéről az író nem dönt, felvetését lényegtelennek tarthatta. A sugallt tanulság azonban az, hogy a magyar környezet elnézi Pongrácz István grófnak az anakronisztikus viselkedését – a korabeli magyar társadalomnak aligha lehetett az az egyetlen idejétmúlt jelenség. Még statisztálnak is az ismerősök és rokonok, együtt játszanak a várúrral – amíg életveszély nem kezd fenyegetni.
Még lényegesebb azonban Pongrácz lelki történéseibe Apolka érkezése után betekinteni. Az üde fiatalság, a természetes szépség mélyen megrendíti a nagyon érzékeny grófot, az idős várurat. Eddigi álomvilága mellé egy elemi erejű vonzalom be sem vallott ábrándjai kerülnek. Mikszáth mesterien érzékelteti a szeretetvágy és a kötelességtudat küzdelmét, melyet a hős heroikus erőfeszítéssel leplez el mindenki elől, csaknem mindvégig. Apolka távozásakor azonban megmutatkozik veszteségének nagysága: nélküle képtelen tovább élni, tovább játszani az életét.
A környező nagyvilágban viszont merőben másféle erkölcsök működnek. Van egy lelkiismeretes orvos – ő szegényen hal meg. Gazdag bátyjait testvérgyűlölet fűti. Apolkát csak egymás felüllicitálása érdekében kényeztetik, majd eltaszítják maguktól. A Behenczy bárók a színészcsapatot is megszégyenítő szólamokra és gesztusokra képesek – valójában mélyen romlottak, cinikusak, az ún. úri svihák magatartás képviselői. Szlávok és magyarok egyaránt kisszerű és alantas életet élnek, magyarkodásuk is legfeljebb álca. A kép még inkább nemzetközivé szélesedik Pruzsicky figurájával – ő Pongrácz udvarában abból él, hogy lengyel (hiszen a gróf egyik hóbortja, hogy „saját lengyelt” tart magánál).
Ilyen körülmények között az igazi emberi kapcsolat és érzelem üdítő színfolt. Annak számít Pongrácz István eszeveszett ragaszkodása Apolkához, és az ő hálás vonzalma István bácsihoz. Feltűnik, hisz ritkaság: Pamutkay őszinte meghatottsága Pongrácz végrendelkezésekor. A gyermekien tiszta Apolka és a halálosan szerelmes Tarnóczy Emil vonzalmának végül győzedelmeskednie kell – Pongrácz összeroppanásához ennek felismerése is hozzájárulhatott.
Sok melegséggel, mesélő derűvel, humorral, elkomorulásokkal, szatírával és tragikummal írja le Mikszáth a különc várúr kiterebélyesedett anekdotáját. A legnagyobb részletességgel Pongrácz István lelki tragédiáját rajzolta meg, a többi figurát és epizódot vázlatos, de találó tollvonásokkal írta le. Néhány szóval mesterien jellemez, rengeteg életbölcsességet villant fel.
A szerkezet a Mikszáthra jellemző módon épül fel: lassú hömpölygéssel, ezúttal két teljesen külön szálon indul el, majd az összetalálkozás után drámaian felgyorsul, és nagy hatású, tanulságos végkifejlet zárja.