Hmm,mit találtam...

Ezt olvassátok mit találtam nektek :P

A vámpírokkal foglalkozó blogok, oldalak többségének állításai szerint a vámpírok léteznek. Vagy legalábbis léteztek. Az egész vámpírosdi a 17. század környékén kezdődött. Ez nem azt jelenti,
hogy akkor voltak először vámpírok, hanem, hogy akkor terjedt el a hit, vagy éppen ellen hit, hogy léteznek. A tények nem bizonyítják teljes mértékben a létezésüket, de az irodalmi és tudományos alapja megvan annak, hogy a lények valójában itt élnek közöttünk. Az emberek többsége szerint a vámpírok gyönyörű, hófehér bőrű, hegyes szemfogakkal rendelkező, halhatatlan, mesebeli lények.

De a vámpírok létezésének orvosi alapja is van. Mégpedig egy betegség, amely nagyon ritkán fordul elő, több millió ember közül egy szenved ilyen kórban. A neve: porfíria, vagy latinosan: porphyria. A kór annak köszönhető, ha a test túl sok porfirinnek nevezett kémiai anyagot tartalmaz. Ez a betegség nem a lelket, a pszichét támadja meg, hanem a testet. Nem fertőző, genetikusan öröklődő. Az első kettő, vagy három nemzedék életében nem jelent változást, de végül valamelyik későbbi nemzedék mutathatja a tüneteket. Ennek a betegségnek számos tünete van. A tünetek vámpírszerűek, mármint a vámpírokról felállított irodalmi tulajdonságok tünetei ennek a kórnak. A vérszívás kivétel, de ennek is lehetnek valóság alapjai, ugyanis a kórban szenvedő ember testében a vas tartalom csökkent, így könnyen lehet, hogy a beteg idegen vérben találja meg a szervezetéből hiányzó anyagokat.
A "vámpírkór" tünetei:

-fényre való érzékenység
-fizikai elváltozások az arcon, a bőr összehúzódik: különösen a szem körül
-az íny elsorvad, felhúzódik, így úgy tűnik mintha vámpír fogsora lenne a betegnek
-a sötétebb helyek kedvelése
-a bőr és a szem a fénytől el is színeződhet
-hasfájdalom
Az orvosi állítás szerint a vámpír létezése valós, de kóros állapota az ember nevű lénynek.
Na már most az irodalmi vámpírok tulajdonságai hasonlóak, de a vérszomj és az elkárhozott lélek is ide tartozik. E vámpíroknak a lelkük és a pszichéjük is nagy mértékben megváltozik. Ezeknek a lényeknek a létezése kevésbé bizonyított, de nem kizárt, hogy vannak. Az "irodalmi vámpírok" jellemzői:

-démoni tekintet
-gyönyörű hófehér bőr
-hideg bőr
-irreális gyorsaság
-halhatatlanság
-hatalmas erő
-vérszomj
-ellenállhatatlan sárm
-igéző, mégis démoni tekintet
-különleges képességek

Az "irodalmi vámpírok" többsége elmúlt már 100 éves és a testük nem változott, nem öregedtek. Rengeteg könyv, film és mítosz szól a vámpírok létezése mellett, de ugyanúgy vannak ellenérvek is, melyek kétségbe vonják a vámpírok létezését. Ezt a fajta, úgymond irodalmi létezést jóval nehezebb bizonyítani, mint a tudományos meghatározásokat. Ezek a lények, egy másik vámpír harapása és annak véréből ivása után válnak vérszívókká. Van, hogy azt állítják, elég egy harapás és az áldozat lelke elkárhozik és átváltozik vámpírrá. Néhányan közülük megtagadják, hogy szörnyetegekké váljanak, vagy legalábbis ne legyen okuk azt gondolni magukról, ezért csak állati vérrel táplálkoznak. Nem tartja őket olyan jó erőben, de megteszi. Az emberi vér a vámpírok számára egyfajta "drog". Ha a testük túl sok, vagy túl kevés mennyiségű vért tartalmaz, az agyukat elönti a düh és a mámor, az ölni akarás uralkodik felettük. 

A vámpírok létezésében hívő embereket sokat foglalkoztatta az a gondolat, hogy miként tudják maguktól a vámpírokat távol tartani, vagy amennyiben ez valamilyen okból mégsem lehetséges, akkor hogyan lesznek képesek a rájuk támadó vámpíroktól megszabadulni, illetve őket elpusztítani. A vámpírlegendák egyik alapfeltételezése közé tartozik a nézet, hogy a vámpírok halhatatlanok ugyan, de mégsem sebezhetetlenek. Megsebzésük és elpusztításuk feltételezi a vámpírlények tulajdonságainak ismeretét, ebből fakadóan pedig felismerésüknek a lehetőségét.
A Balkánon elterjedt népi folklór szerint a vámpír fél a fokhagymától. Ebből fakadóan a vámpír elleni egyik leghatékonyabb védekezésnek a fokhagyma fogyasztását, valamint a házak különböző pontjain fokhagymafüzérek elhelyezését tekintették. A román falvak egy részében a vámpírság gyanújába esett az, aki visszautasította, hogy fokhagymát egyen. A vámpírveszély elhárítására ilyenkor fokhagymával dörzsöltek be minden ablakot és ajtót. A többnyire csak két lakóhelyiségből, konyhából és szobából álló házacskák ilyenkor a fokhagyma, a döngölt földpadló penészes és dohos, valamint a főzéshez használt zsír szagának a tüzeléshez használt fa füstjével keveredő sajátos elegyét árasztották magukból, amely mélyen beívódott a bútorokba, használati eszközökbe és az emberek ruhájába.
A fokhagymát más kultúrkörökben is az életerő és az egészség egyik forrásának tartották, így már az ókorban is nagy becsben állt. Az ókori népek közül leginkább a babiloniak, a görögök és a rómaiak használták a fokhagymát gyógyításra. A középkorban született füveskönyvek szinte kivétel nélkül azon legcsodálatosabb növények közé sorolták, amelyek tele vannak energiával és életerővel. Mivel a fokhagymának univerzális gyógyerőt tulajdonítottak, ezért használták a legkülönbözőbb betegségek gyógyítására, de betegségmegelőzésre és mindenféle mágikus rontás elhárítására is. Az egyébként ázsiai eredetű hagyma a kelet-európai népek, a szlávok, magyarok és románok legfontosabb konyhakerti növénye, illetve leve és illóolajai révén a legkedveltebb fűszernövénye is. A fokhagyma allicin nevű anyagából áradó átható szag és íz az, amely a népi hiedelmek szerint oly riasztó a vámpírok számára, mert nem képesek megküzdeni ezzel az energiával és életerővel. Egyes mondák szerint ugyanis a fokhagyma ereje megakadályozza azt, hogy a vámpír ki tudja szívni áldozatának vérét, vagy ha ez mégis sikerülne neki, akkor a fokhagymával felerősített emberi vért nem képes táplálékul, azaz életadó forrásként felhasználni.
A keresztény hitben a démonikus lényeket a Sátán, vagyis a Gonosz gyermekeinek képzelték. A vámpírok e hiedelmek szerint az ördögök egyik megjelenési formájaként léptek föl, és ebből fakadóan pedig tartaniuk kellett minden keresztény szentségtől. A vámpírlegendák szerint a vámpírok főként a kereszt jelétől, a feszülettől, illetve az amulettektől rettegnek, de elmenekültek Jézus vagy Mária nevének az említésétől is. Stoker Drakula című regényében többször is utal erre a hiedelemre. Így például akkor, amikor a történet főhőse, Harker, Drakula grófhoz utaztában elfárad és megpihen. A kastélyhoz vezető eme utolsó állomásán a fiatal angolt körülveszik a helybéli parasztok, akik miután megtudták jövetelének célját, az ördög és pokol szavak ismételgetése közben sűrűn kezdték vetni magukra a keresztet. Egy későbbi jelenetben Harker, Drakula vendégeként borotválkozás közben véletlenül megvágja magát, ettől kiserken a vére. Drakula a látványnak természetesen nem tud ellenállni, ezért Harker torkához kap, ám véletlenül megérinti a döbbenettől megdermedt Harker nyakában függő keresztet. Riadtan visszahúzza a kezét.

A keresztény töltetű vámpírhitben a vámpírság vagy az elkárhozás, vagy a vezeklés egyik sajátos formájaként jelent meg. Az életükben fertelmes bűnökben fetrengő emberek a haláluk után elkárhoztak, ezért nem nyughatnak békésen a sírjukban. Elkárhozott lelküket ugyanis az Ördög szerezte meg. Sírjukból kikelve az lett a feladatuk, hogy uruknak, az Ördögnek szerezzenek mindig újabb áldozatokat. A vámpír ördögi természetével éppen ezért leginkább az ártatlanság és tisztaság, egy gyönge nő önfeláldozása szállhat szembe, de csak akkor, ha a vámpírt éppen nála lepi meg a hajnalhasadás, vagy az azt jelző kakaskukorékolás. Ebben a hiedelemben nemcsak arról van szó, hogy az ártatlanság, a jóság képes megfékezni a gonoszt, hanem arról is, hogy – mivel a vámpírlét a sötétség világához kapcsolódik – a vámpírok rettegnek a fénytől. Az állandó sötétségre kárhoztatott vámpíroknak egyik fő ismertetőjegye sápadtságuk, viaszos megjelenésük. Stoker ezt úgy építette be regényébe, hogy Harker egyszer csak bezárva találja magát Drakula romos kastélyában, amelynek magas, gótikus ablakain a fény egyetlen szikrája sem tudott áthatolni. A vár ura, Drakula gróf, aki egyedül lakja az egész komor és misztikusan sötét épületet, csak éjszaka mutatkozik vendége előtt.
A fény, a világosság pusztító erejét a vámpírok úgy kerülik el, hogy hajnalhasadáskor visszatérnek a nappali pihenőhelyükként szolgáló kriptákba, illetve koporsókba. Nappal tehát a vámpírok elrejtőznek, és nyugalmi állapotban vannak. Az embereknek éppen ezért napvilágnál nem kell tartaniuk a vámpíroktól. Napnyugta után a vámpírok aktivizálódnak, feltöltik sötét energiáikat, és az éj leple alatt vadászatra indulnak. A román falvak lakói olyanokat is gyakran vámpírság gyanújába kevertek, akik álmatlanságban szenvedtek. A vámpírság gyanújába keveredett emberek felől néha oly módon próbáltak meg bizonyságot szerezni, hogy egy nagy máglyarakás mellé állították őket, megvilágítva ezzel egész alakjukat, vagy lámpást, illetve gyertyát tartottak oda az arcukhoz. A gyertyával kapcsolatban az idők folyamán kialakult az az elképzelés is, hogy olyan kicsi és hideg a fénye, hogy nem képes a vámpírokban semmilyen kárt okozni. A XIX. századi vámpírtörténetekben éppen ezért a vámpírok már rendszerint gyertyafényben jelentek meg a leendő áldozataik előtt, és emberi vonásaik erősítésével tették magukat felismerhetetlenné.
A romantikus vámpírtörténetek egyik legjellegzetesebb alakjaivá, hőseivé a vámpírvadászok váltak. Ezek a vámpírvadászok általában olyan, a titkos szertartásokban és mágiákban jártas tudósok voltak, akik ismerték a vámpírok tulajdonságait és rejtőzködési szokásait, ezért az átlagemberektől eltérően nagy bizonyossággal voltak képesek felismerni a vámpírokat, illetve ismerték a vámpírok elpusztításának minden lehetséges módját. A vámpírok elpusztításának ismerete már korábban, a népi folklórban is megjelent. A ház körül, vagy a házak padlásán megbúvó denevéreket például a vámpíroktól rettegő parasztok kihegyezett karókkal döfködték át, mert úgy hitték: a vámpírokat oly módon lehet elpusztítani, ha szívükbe egy jól kihegyezett karót döfnek.
Az egyik középkori beszámoló szerint, amikor kihantoltak egy több hónapja eltemetett halottat, akiről azt gyanították, hogy vámpír, akkor annak a testét teljesen épnek találták. A bizonyság kedvéért egy kihegyezett karót vertek bele a halott szívébe, amelyből azon nyomban friss vér buzgott fel, bebizonyítván a halott vámpír voltát. A szívbe ütött karóval sikerült a vámpírt megölniük, a biztonság kedvéért azonban a holttestet mégis elégették. A vámpír testének elégetése azért tűnt célravezetőnek, mert így már fizikai valójában bizonyosan nem volt képes többé életre kelni. Nem valószínű ugyan, hogy a középkori kivégzési módok közül a Kelet-Európában olyan gyakran alkalmazott karóba húzást a vámpírok elleni védekezésül találták volna ki, ám a párhuzam mégis elég feltűnő. Egy másik kihantolásról beszámoló jegyzőkönyv azt emeli ki, hogy a vámpírnak bizonyult holttestről levágták a fejet. Ez abból a megfontolásból történt, hogy a fej a test többi része nélkül nem volt többé képes mozogni, a fej nélküli test pedig nem volt képes vért szívni. Többször előfordult éppen ezért az, hogy az életében vámpírság gyanújába keveredett ember holttestéről már eleve leválasztották a fejet, és azt külön, egy távol eső helyen temették el.