Annyira gyakran hallani, hogy az idő minden sebet begyógyít, idővel jobb lesz, idővel nem fog fájni és a többi.... De most úgy őszintén! Ki hiszi el ezt a maszlagot?
Még a fizikai sebek is csak akkor gyógyulnak be, ha megfelelően ellátjuk. Hát akkor a lelki károk mégis hogy tűnnének el csak úgy? Csak mert telik az idő?
Utálom az ilyen sablon szövegeket. Igazándiból be kell, hogy valljam, mostanáig nem nagyon értettem meg, hogy miért is fújnak annyira az emberek mikor te csak segíteni akarsz? Mikor azt mondod valakinek, hogy ' Hidd el, idővel jobb lesz ', meg a többi hasonlóság. Voltak gondjaim az életben, persze, ki a bánatnak nincsenek? De ezek nem olyan gondok voltak, hogy azt mondjam, hogy mi a bánatos francnak pofáznak olyanról, amiről tudom, hogy sosem fog bekövetkezni. Hittem, hogy az idő gyógyír mindenre és előbb vagy utóbb minden helyre jön. Jelenleg fejbe bírnám vágni magam, hogy ennyire naiv voltam mindig is. Főleg úgy, hogy azt hittem tényleg segít, ha valakinek ezekkel jövök, aki épp a pokol bugyrait járja.
És most rá kellett jönnöm, hogy a másik oldalon állva mennyire frusztráló tud lenni, ha valaki képes azt mondani, hogy majd az idő begyógyítja a sebeket. A bánatos szart gyógyítja be! Szerintem egyszerűen csak megy tovább az Élet, mert az leszarja, hogy szíved szerint bebújnál a takaró alá, magadhoz ölelnéd a kedvenc macidat és csak sírnál és ordítanál naphosszat, vagy éppen csak feküdnél, mintha azzal, hogy ilyen kegyetlenül utol ért a Való Világ, ami nem csak fehér meg szürke, hanem koromfekete és vérvörös!, megállt volna az idő. Nem teheted meg, hogy csak vagy és nem csinálsz semmit. Ha mást nem, enni meg ilyenek fel kell kelned és ezzel máris megy tovább a napok monotonitása. Csinálsz valamit. Aztán egyszer csak akarva - akaratlanul visszarázódsz az életbe.
Nem, az idő nem begyógyítja a sebeket. Pusztán makacsul halad tovább és történnek az újabb dolgok veled, hogy rákerül a károdra egy sebtapasz és nem lesz időd foglalkozni vele.
Persze ezt a tapaszt az életed során párszor te vagy valaki más fel fogja tépni, de hamar visszakerül a helyére, hogy visszazárd a többi gyógyulatlan sebedhez, rájuk szórd a hegeket, azokra meg az élményeidet.
És hogy ezt miért is írtam le nektek?
Többségetek tudja, aki pedig nem, annak most elárulom, hogy nem rég átestem egy vetélésen. Az egyik pillanatban még minden tökéletes : készültem az utolsó évemre, és felhőtlenül boldog voltam, mert a vőlegényemmel babát vártunk április közepére. A következőben már csak arra eszméltem, hogy vizsgálat és ultrahangok sorozata nyomán közölte velem a doki, hogy sajnálja, de meghalt a pici és másnap műtenek, aztán a délután folyamán hirtelen elöntött a vér és tíz perc múlva már toltak a műtőbe.
Nagy megrázkódtatás egy nőnek elveszteni a gyerekét, még akkor is, ha
még nem tarthatta a kezében. Volt egy megérzésem, hogy kisfiút várok,
elneveztük és terveztük az életünket hármasban. De Beni baba meghalt, és
elvárják, hogy hirtelen jól legyek és visszatérjek az addigi életemhez,
mintha mi sem történt volna.
Gondolom most sokan nem értitek, hogy egy ennyire személyes dolgot miért teszek közé és miért nem a naplómba írom.
Nekem mindig is problémát okozott, hogy el tudjam mondani mi burjánzik bennem, habár igaz, az évek alatt sokat fejlődtem. De így, írásban sokkal könnyebb kiadnom magamból ami a szívemet nyomja. Ettől nem várom, hogy jobban leszek, csak tudni fogom, hogy tovább adtam mindazt, amit megtapasztaltam.
Szóval egy tanács : sose mondjátok azt, hogy idővel jobb lesz. Küldjetek egy biztató mosolyt, és ha szeretnétek, biztosítsátok róla az illetőt, hogy ha úgy érzi szüksége van rá, meghallgatjátok (tanácsot ne adjatok, ha nem kéri!) és mellette álltok. Helyre hozni úgysem tudjátok őt, maximum segíteni, hogy könnyebben visszarázódjon az életbe.
sok puszi : Nikki
( persze csak virtuálisan, mert nem szeretnék senkit sem megfertőzni )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése