Tételek - Irodalom

Irodalom – 8. tétel Témakör: Portrék

A Himnusz és a Szózat összehasonlító elemzése

Kölcsey Ferenc (1790 - 1838) alapjában véve zárkózott, befelé forduló ember volt, ami annak tudható be, hogy gyerekkorában elvesztette egyik szemét. Ha más emberek társaságában nem is, de az irodalomban otthon érezte magát. Híresebb művei a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, a Huszt, a Zrínyi dala, de a legnagyobb dicsőséget a Himnusz hozta neki, amelyet 1923 - ban írt. Művei többnyire közéleti témájúak, a haza sorsával foglalkoznak, és a tett filozófia megjelenése jellemző rájuk. Ez a filozófia életére is jellemző volt, mert nem csak az ország kedvezőtlen helyzetén kesergett, hanem tett is érte, országgyűlési képviselőként próbált hazája hasznára lenni.

Vörösmarty Mihály (1800 - 1855) elszegényedett katolikus nemesi családból származott. Apja korai elvesztése miatt tanítónak állt, állása mellett pedig tanult. Írói pályafutásának első szakaszában főleg elbeszélő költeményeket írt, amelyek témája a szerelem és a boldogság keresése volt. Később azonban a már érett költő a közéleti témák felé fordult és foglalkoztatta a haza sorsa. Ebben a későbbi időszakban készült el a Szózat (1836) is, ami az 1832 – 36 - os országgyűlés feloszlatása alkalmából született. A Szózattól fogva Vörösmarty a reformkori harcok nagy költője lett.

A Himnusz címe egyszerű és találó, és már magát a műfajt is megadja. Előre vetíti a témát és a hangnemet. A vers egy Istenhez való fohász lesz. Kölcsey saját kezű kéziratán a cím így fordul elő: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból. De ez nem minden kiadásban van feltüntetve. Az alcímet valószínűleg azért rakta bele a költő, mert ezzel egyértelművé teszi, hogy a régi időkről beszél, nehogy az akkoriban még kikerülhetetlen cenzor betiltsa, mondván: „érthető a jelenlegi állapotokra is”.

Vörösmarty alkotásának címe megadja a beszédhelyzetet, a költő szónoklatot intéz a magyar néphez. A cím típusában a Himnuszéhoz hasonlít. A cím rövidsége itt is találó és előrevetíti a hangnemet.

Mindkét mű óda. Az óda görög eredetű lírai műfaj, az újkori költészetben fenséges dologról emelkedett hangú, ünnepi érzéseket kifejező alkotás. Az emelkedett hangnem esetünkben is a lassító spondeuszoknak köszönhető, valamint a szóhasználatnak. Nincsenek benne népies, pórias, pongyola kifejezések, amik egy komikus alkotásban jól hatnának. A használt szavak mind igényességet, komolyságot, magasztosságot sugallnak.

A klasszicista stílusirányzat nagyon rányomta bélyegét a magyar költészetre. Még a romantikában is megfigyelhetők egyes klasszicistavonások. Ilyen például a szabályos, harmonikus felépítés. Ennek köszönhető, hogy a Himnusz a retorika szabályai szerint van felépítve, csak úgy, mint a Szózat.

Mindkét mű keretes szerkezetű. A Himnusznál az első és az utolsó versszak, a Szózatnál az első kettő és az utolsó kettő alkotja a keretet. A keret első fele nevezhető bevezetésnek is, mert ebben található a tételmondat, és a kérés. „Isten, áldd meg a magyart”,  „Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar”

A keret második része a befejezés, amiben kicsit átalakítva ismét szerepel az elsőben megfogalmazott kérés. „Szánd meg isten a magyart”, „Légy híve rendületlenűl / Hazádnak, oh magyar”

A Szózat első két sora a tételmondat, ami nem csak Vörösmarty idejében volt helytálló. Ez a parancs örökérvényű. Felszólítja a magyarokat, hogy igenis legyenek büszkék rá, hogy magyarok, és tegyenek a hazájukért. A mai időkben is e parancs szerint kéne minden magyarnak élnie és éreznie.

A következő két versszakban van a felszólítás indoklása, dicső történelmi események említésével, például Árpád honfoglalása és Hunyadi hőstette. A sorok elején anafora van (ez - ez, itt - itt), melynek szerepe a nyomatékosítás, a kiemelés, hogy igen, ez az a föld, ez a hazád.
A hatodik versszakban a múlt összefonódik a jelennel. Mutatva, hogy még él a nemzet, az a nemzet, ami azokat a hőstetteket vitte véghez annak idején. „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.”

A hetedik versszakban már kiderül, hogy hiába voltak hőstettek, az ország szenved. Ebben a versszakban adja meg Vörösmarty a két lehetséges utat az nemzetnek. Élet vagy halál. Ezt a megszemélyesítés is érzékelteti. A mondat végén a felkiáltójel a türelmetlenséget fejezi ki. Jöjjön bármi, csak a szenvedés tűnjön el. „Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált!”

A következő két versszak szintén indoklás arra a kérésre, hogy dőljön el az ország sorsa. Első soraikban megismétlődik az indulatos kijelentés: „Az nem lehet”. Ez a két versszak az olvasót bíztatja tettre, azzal, hogy ha nem tesz semmit, akkor az őseink szenvedése hiába volt. Nem érték el, hogy fiaik boldogok legyenek.

A tízedik és az utána következő versszak ismét az ország előtt álló két lehetőséget vázolja fel, amit a tizenegyedik versszak elején álló „vagy” kötőszó választ el egymástól. A két út bemutatása a jobbik választására ösztönzi az olvasót hangzásával is („buzgó imádság”) a halállal szemben („vérben áll”)

Az utolsó két versszak a keret második része. Ez a vers „befejezése”, amiben kissé átfogalmazva megismétli a tételmondatot.

A Himnusz első versszakában Kölcsey Istent szólítja meg, áldást kérve a nép számára. Jókedvet, bőséget, védelmet kér, cserébe a sok szenvedésért, amiből annyi volt, hogy azzal már a jövendőt is megbűnhődtük.

A második versszaktól a hatodik feléig a magyar történelem eseményeit sorolja fel, kezdve Isten első jótettével, a magyarok honra találásával. „Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére”

A harmadik versszakban folytatja a felsorolást a törökök elleni győzelmekkel, Mátyás tetteivel. Itt alliteráció is feltűnik: „Bécsnek büszke…”
A negyedikig a jó dolgokat mondja, csak innentől kezdve jönnek a rosszak. Kölcsey meg is indokolja, hogy miért kellett bűnhődnünk: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben”

Első rosszként a tatárjárást említi, majd a törökvészt. Az ötödik versszak anaforája („Hányszor”) jobban kiemeli a szenvedéseket, hogy meggyőzze Istent, hogy már tényleg megbűnhődtünk mindent.
A hatodik versszak felétől a múltat összekapcsolja a jelennel, és a pusztulást mutatja be. A vár leomlott, a régi öröm siralomra vált. Annyira érzékletesen mutatja be a jelen állapotait, hogy szinte halljuk a halálhörgést. Az utolsó versszakban pedig megismétlődik a kérés, de most már könyörgéssé változik.

A két mű versformája hasonló. Mindkettőben nyolc és hat szótagos sorok váltják egymást. A Himnusz trochaikus lejtésű, az időmértékes sorokba belehallatszik a 4 / 3, illetve a 3 / 3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. A strófaszerkezet keresztrímes. A Szózat skót ballada formában íródott, félrímes, sorai jambikus lejtésűek, azaz emelkedőek, ellentétben a Himnusszal. Ezért a Szózat szövege kicsit könnyedebb, élénkebb, bíztató, míg Himnuszé elhaló, szenvedő.

Mindkét alkotás romantikus stílusban íródott. Ezt legjobban a téma igazolja. Mindkettő a haza sorsával foglalkozik, és felemlegeti a múltat. Nem csak megemlíti, hanem bővebben foglalkozik vele. Ez egyértelműen romantikus vonás, mert a romantika költői újra felfedezték saját nemzeti múltjukat, és szinte ismét megtalálták nemzeti azonosságtudatukat.

Mindkét mű olyannyira jól sikerült, hogy megzenésítésükre pályázatot hirdettek. A Szózatot 1843 - ban Egressy Béni, a Himnuszt 1844 - ben Erkel Ferenc zenésítette meg, amit azonban Kölcsey már nem érhetett meg.

Ezekből is látható, hogy a Himnusz és a Szózat mennyire hasonló, de mégis különböző zseniális költemény. 

Irodalom – 9. tétel Témakör: Portrék

Móricz Zsigmond: Barbárok

Móricz Zsigmond 1879. július 2 - án született a Szatmár megyei Tiszacsécsén. 1890 - ben a debreceni református kollégiumban kezdte meg tanulmányait. Kisújszálláson érettségizett. Debrecenben a református teológiára iratkozott be, fél év múlva ugyanitt már joghallgató, majd átlépett a budapesti egyetem jogi karára. 1903 - ban bekerült Az Újság szerkesztőségébe, s tanulmányait nem fejezte be. 1905 - ben feleségül vette Holics Eugéniát (Janka), egy felvidéki kisnemes bányatisztviselő lányát. 1915 - ben önként jelentkezett haditudósítónak a keleti frontra. 1924 - ben Móricz megismerkedett Simonyi Mária színésznővel, erre Janka kétszer öngyilkossággal próbálkozott, s a másodikba belehalt. 1926 - ban elvette Simonyi Máriát, majd 1937 - ben elváltak. 1939 - től a Kelet Népe szerkesztője lett. 1942. szeptember 4 - én agyvérzés következtében halt meg Budapesten 63 éves korában.

Móricz a harmincas években újra a nép problémái felé fordult. Egyik legmegrendítőbb novellája ebben a korszakban született, Barbárok (1931) címmel.

Ebben az elbeszélésben a dialógusok uralkodnak. Az írói leírás csaknem teljesen háttérbe szorul, s ez teszi tömörré, balladaszerűvé az írást. Hiányzik belőle a történelmi korfestés is. Móricz nem éli bele magát szereplői lelkivilágába, nem magyarázza az eseményeket, hanem csak szűkszavúan közli a puszta tényeket.

A ridegpásztorok társadalmon kívül éltek, elszigetelt magányosságban. Ez a kultúra alatti, babonás világ teremtette meg azt a félelmetes kegyetlenséget, amelyet a veres juhász és társa képvisel. Ez a „vadember” lelkifurdalás nélkül agyonveri Bodri juhászt és tizenkét éves fiát. Nem a szegénység a gyilkosság oka, hanem a vagyonszerzésnek ez az ősi módja. Mindhárom juhász saját nyáját őrzi kint a pusztán, tehát módos emberek. A veres juhász természetesnek tartja, hogy a másikat megölje háromszáz birkájáért és két szamaráért.

A novella három része a drámai események három „felvonása”. Az első és az utolsó rész legfeljebb pár órát, a középső több mint egy évet ölel fel. Az első fejezet tele van feszültséggel. A juhász kutyája folyamatos ugatással jelzi gazdájának, hogy rossz emberek közelednek. A lassan meginduló pár szavas beszélgetés mélyén gyanakvás és védekezés feszül.

A két vadember a rézzel kivert szíj megvásárlása ürügyén köt bele Bodri juhászba, aki nem akar megválni tőle, mivel magának és a fiának készítette. A hirtelen beállott sötétségben pillanatok alatt zajlik le a kettős gyilkosság.

Az elbeszélés második része bizonyítja, hogy a kultúra alatti létben szépségek is vannak: az a fekete asszony, aki tíz nap múlva fehér vászonruhában keresi emberét, a hűség megtestesítője. A veres juhász félrevezető hazudozásai nyomán elindul, hogy megkeresse férjét és fiát. Télire hazamegy falujába, de tavasszal újra kimegy a nagy vadkörtefához, s nem tud elszakadni attól a helytől, ahol az ura legeltette nyáját. Augusztusban a puli fia talált rá a sírra, s az asszony tíz körmével kaparja ki szerettei holttestét. Férjének nyakán volt a rézveretes szíj. Ezzel, és a gyilkosság hírével megy el Szegedre.

A harmadik rész a vizsgálóbiztos vallatása. A veres juhászra lassan rengeteg lopás és gyilkosság igazolódott, de Bodri juhász meggyilkolását nem vállalja. Makacsul tagad, mert érzi, hogy ez volt élete legnagyobb bűne. A vizsgálóbíró ugyanolyan nyelven beszél, ugyanolyan kifejezéseket használ, mint a veres juhász. Nagyon jól ismeri a pusztai emberek lelkivilágát, babonás hiedelmeit. S ezt kihasználva akasztja a rézveretes szíjat a kilincsre, s végül ez töri meg a rablógyilkost: mindent beismer, mert primitív ember lévén, félt az áldozat szellemének visszatérésétől.

A bíró lassan, eltűnődve mondja a távozó ember után: „Barbárok”. A természetes igazságérzet ítéletét mondja ki a bíró: nem az indulat szülte, inkább a szomorúság. Bodri juhász és családja is barbár viszonyok között élt, viszont belőlük nem veszett ki az emberség.

A rézveretes szíjnak jelképes szerepe van. Az első részben az aljas gyilkosság ürügye, és Bodri juhász lelki gazdagságának, művész hajlamának bizonyítéka. A második egységben a durva lelkületű veres juhász lelkifurdalásának jele: maga tereli a szót a szíjra, amelytől semmiképpen sem akart áldozata megválni. Egyben a bűntény bizonyítéka is ez lesz, s a vallatás során az igazság diadalát jelképezi.

Irodalom – 10. tétel Témakör: Portrék

Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

Mikszáth Kálmán 1847 - ben született a felvidéki Szklabonyán, amit műveiben „Görbeországnak” nevezett. Jellemző volt itt a szlovák és a magyar kultúra keveredése. A környezet és az ott szerzett élményei szinte valamennyi művére hatással voltak. Selmecbányán érettségizett, Pesten 4 évig jogot tanult, de nem szerzett diplomát. 1871 - ben visszatért Nógrád megyébe, ahol Mauks Mátyás szolgabírónál helyezkedett el szolgabírósági esküdtként, itt alkalma volt közvetlen közelből is tanulmányozni a vármegye uraságait. 1873 - ban vette el Mauks Mátyás Ilona nevű lányát, akivel Pestre költöztek, ahol csak nyomorogtak. Mikszáth el akart válni a nő érdekében, Ilona nem akart, ezért azt kellett hazudnia, hogy mást szeret. Ezután hazatért Szklabonyára. 1878 - ban Szegedre ment, a Szegedi Napló újságírójaként dolgozott. Ekkor érte el első jelentősebb írói sikereit karcolataival. Anyagi helyzete javult, és 1882 - ben újra elvette Mauks Ilonát, 3 gyerekük született. Országgyűlési képviselőként is tevékenykedett majdnem 20 évig. Egy ízben bárói rangot kínáltak neki, amit nem fogadott el. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, a Magyar Tudományos Akadémiának és a Petőfi Társaságnak. A Nyugatban is publikált 1908 - tól. 1910 - ben halt meg Budapesten.

Mikszáth Beszterce ostroma című regényének tárgyi alapjául egy képviselőtárs, Pongrácz Károly anekdotája szolgált. Először a Pesti Hírlap közölte folytatásokban, kötetben 1895 novemberében jelent meg, alcíme Egy különc ember története. Ebben az időszakban Mikszáth már egyre jobban kiábrándult kora politikájából. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy a műben a jelent olyannyira negatívan ábrázolja.

Két fő helyszínen játszódik a regény; Nedecen és Zsolnán. A két helyszín esztétikai szempontból is szemben áll. Nedec az élő múlt, a világtól elzárt sziget, az érintetlen természet, ahol vonat se jár. Zsolna tipikus kisváros: „Minden kisváros bizonyos vonásokban egyforma, van egy híres prókátora, akinek az eszét csodálják, van egy legszebb háza, amelynek falai fönségesek, méltóságot látszanak lehelni a járókelők előtt, vannak kikapós asszonyai, vannak szépek és hozzáférhetetlenek, van egy gazdag kereskedője, akinek a vagyonáról beszélnek, van egy gavallérja, akinek az öltözködését, modorát utánozzák s ha nagy volt, még halála után is él egyes mozdulataiban, amint a sétabotját lóbázta.”

A regényben Pongrácz István, a nedeci vár ura középkori szokások, törvények, erkölcsök szerint él, a 19. századi jelentől érintetlenül. Az ő zárt világában a nemes érzelmek, az egyenesség, az elvszerűség mellett feudális jog, az erőszak is érvényesül. A mű döbbenetes végső mondanivalója azonban ebből a szemszögből éppen az, hogy a különc úr konzervált világa mindezzel együtt is magasabb rendű, mint a kinti erkölcsi zűrzavar. A külső valóságban a képmutatás, az önzés és a törtetés, az eszmék anyagias és nyers érdekek szerinti felhasználása, megcsúfolása dívik. Pongrácz Istvánnak végül is vereséget kell szenvednie, el kell tűnnie, de túlkapásai ellenére is az igazi emberi nagyság utolsó képviselője távozik a mű világából.

A várúr a cselekmény során ajándékba kapja Cervantes regényét, melyet mély megrendüléssel olvas. A gróf őrültségéről az író nem dönt, felvetését lényegtelennek tarthatta. A sugallt tanulság azonban az, hogy a magyar környezet elnézi Pongrácz István grófnak az anakronisztikus viselkedését – a korabeli magyar társadalomnak aligha lehetett az az egyetlen idejétmúlt jelenség. Még statisztálnak is az ismerősök és rokonok, együtt játszanak a várúrral – amíg életveszély nem kezd fenyegetni.

Még lényegesebb azonban Pongrácz lelki történéseibe Apolka érkezése után betekinteni. Az üde fiatalság, a természetes szépség mélyen megrendíti a nagyon érzékeny grófot, az idős várurat. Eddigi álomvilága mellé egy elemi erejű vonzalom be sem vallott ábrándjai kerülnek. Mikszáth mesterien érzékelteti a szeretetvágy és a kötelességtudat küzdelmét, melyet a hős heroikus erőfeszítéssel leplez el mindenki elől, csaknem mindvégig. Apolka távozásakor azonban megmutatkozik veszteségének nagysága: nélküle képtelen tovább élni, tovább játszani az életét.

A környező nagyvilágban viszont merőben másféle erkölcsök működnek. Van egy lelkiismeretes orvos – ő szegényen hal meg. Gazdag bátyjait testvérgyűlölet fűti. Apolkát csak egymás felüllicitálása érdekében kényeztetik, majd eltaszítják maguktól. A Behenczy bárók a színészcsapatot is megszégyenítő szólamokra és gesztusokra képesek – valójában mélyen romlottak, cinikusak, az ún. úri svihák magatartás képviselői. Szlávok és magyarok egyaránt kisszerű és alantas életet élnek, magyarkodásuk is legfeljebb álca. A kép még inkább nemzetközivé szélesedik Pruzsicky figurájával – ő Pongrácz udvarában abból él, hogy lengyel (hiszen a gróf egyik hóbortja, hogy „saját lengyelt” tart magánál).

Ilyen körülmények között az igazi emberi kapcsolat és érzelem üdítő színfolt. Annak számít Pongrácz István eszeveszett ragaszkodása Apolkához, és az ő hálás vonzalma István bácsihoz. Feltűnik, hisz ritkaság: Pamutkay őszinte meghatottsága Pongrácz végrendelkezésekor. A gyermekien tiszta Apolka és a halálosan szerelmes Tarnóczy Emil vonzalmának végül győzedelmeskednie kell – Pongrácz összeroppanásához ennek felismerése is hozzájárulhatott.

Sok melegséggel, mesélő derűvel, humorral, elkomorulásokkal, szatírával és tragikummal írja le Mikszáth a különc várúr kiterebélyesedett anekdotáját. A legnagyobb részletességgel Pongrácz István lelki tragédiáját rajzolta meg, a többi figurát és epizódot vázlatos, de találó tollvonásokkal írta le. Néhány szóval mesterien jellemez, rengeteg életbölcsességet villant fel.
A szerkezet a Mikszáthra jellemző módon épül fel: lassú hömpölygéssel, ezúttal két teljesen külön szálon indul el, majd az összetalálkozás után drámaian felgyorsul, és nagy hatású, tanulságos végkifejlet zárja.