Tételek - Irodalom

Irodalom – 11. tétel Témakör: Látásmódok

Jókai Mór: Az arany ember

Jókai Mór Komáromban született 1825. február 18-án. A szülői ház szellemét a hazaszeretetet és a puritán kálvinista erkölcs mellett liberális felvilágosultság jellemezte. Csodagyereknek számított. A pápai önképzőkörben ismerkedett meg Petőfivel, akivel később mélyült el barátsága. Bár ügyvédi oklevelet szerzett, írói pályára lépett. Pesten tagja lett a Petőfi köré csoportosuló Tízek Társaságának. Petőfi és Vasvári Pál társaságában a francia forradalom történetével és az utópista szocialisták eszméivel ismerkedett. 1848. március 15-én a forradalmi pesti ifjúság egyik vezére. Március 15-én ismerkedett meg Laborfalvi Rózával, akit hamarosan feleségül vett. A szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült. Az üldözésektől felesége kapcsolatai óvták meg. Jókai kezdetben álnéven kénytelen írásait közölni, s még 1854-ben is az induló Vasárnapi Újság csak főmunkatársként tünteti fel, jóllehet ő volt a lap valódi gazdája. Az ’50-es évek elején ért be művészete. A politikai életbe 1861-ben kapcsolódott be újra: megválasztották képviselőnek. A ’70-es évektől ünnepelt író lett. 1876-ban az ellenzéki írók által alapított Petőfi Társaság elnökéül választotta. 1886-ban meghalt a felesége. A politikától fokozatosan visszavonult. 1894-ben ötvenéves írói jubileumát az egész nemzet ünnepelte. 1904. május 5-én halt meg tüdőbajban.

Az arany ember közlését A Hon című napilap 1872. január 1-jén kezdte meg. Valószínű, hogy ekkor a mű nagy része, esetleg már az egész készen állt. Könyv alakban is ugyanebben az évben jelent meg. Az arany ember határhelyzetet foglal el a magyar széppróza történetében: a romantikus regény betetőzője és a magyar szecessziós próza első megnyilvánulása. A stílus- és ízlésirányzat jelenlétét mutatja a gazdag, túlburjánzó ornamentika, az életösztön mellett jelentkező halálvágy, a fojtott erotika.

A mű egyik helyszíne Komárom, az író szülővárosa. Komárom éppen Az arany ember története időpontjában élte fénykorát. A felvidéki és alföldi kereskedelem fő vízi útjainak kereszteződésénél fekvő város virágzó gabona- és fakereskedelme, valamint feldolgozó ipara jólétet és folyamatos gazdagodást biztosított polgárainak. A környezetrajz elevensége és plaszticitása onnan adódik, hogy Jókai saját gyermekkorának világát idézi fel. A másik fontos helyszínt, a Balatont a hatvanas évek végén ismeri meg alaposabban az író. A regény legfestőibb leírása, a Vaskapu a képzelet szülötte.

Jókai nem határozza meg egyértelműen a cselekmény időpontját. A regényben elszórtan felbukkanó, támpontul kínálkozó dátumok ellentmondanak egymásnak. Annyi bizonyos, hogy a történet az 1820-as évek végén, vagy az 1830-as évek elején kezdődik. A végkifejletig mintegy 9 - 10 év telik el.

A regény fő szervező elve két antik eredetű mítosz. Az egyik Midász király története. A legendás király azt kérte Dionüszosztól jutalmul, hogy minden változzék arannyá, amihez csak hozzáér. Jókai többször is utal Tímár kapcsán a mondára, anélkül, hogy említené Midász nevét: „És akármihez kezd, az mind arannyá változik a kezében”. A másik mítosz Polükratészt idézi. Tímár sikerei csúcsán ezt a mítoszt idézi fel: „Eszébe jutott Polycrates, aki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől ”. Timár Mihály története e két mítoszt példázza. A főszereplő teljesíti Ali Csorbadzsi végakaratát, elviszi Tímeát a Brazovics-házba. Az elázott búza és a török kincs révén megalapozza szerencséjét. Az „arany ember” kifejezést a Szent Borbála továbbhaladási engedélyét megadó inspiciens használja először Kacsuka úrnak írt levelében: „Ez egy arany ember”. Ettől kezdve, mint állandó jelző, végigkíséri a főhőst. A külső szemlélő számára az elnevezés egyértelműen a gazdagságot, az üzleti szerencsét és rátermettséget jelenti. Pénzügyi hatalmával Timár mások sorsát is irányítja: a Tímeát megalázó Brazovics-házat tönkreteszi, a családfőt öngyilkosságba kergeti, s ezzel akaratlanul is meggátolja Athalie és Kacsuka házasságát. Másoknak kitüntetést szerez, a hűséges Fabula Jánost gazdaggá teszi. A felemelkedéssel azonban együtt jár a kétség is. Timár belső monológ formájában megjelenített vívódásai ritmikusan tagolják a regényt. A megoldhatatlan erkölcsi problémák az öngyilkossági kísérletig sodorják a főhőst.

Az arany ember bölcseleti alapját az ember és polgár ellentéte adja. Paradox módon a polgári világot uralomra juttató felvilágosodás vetette fel nagy erővel a civilizáció és a természet szembenállását, az egység végérvényes megbomlását. Az egyén válaszút előtt áll: vagy mint ember a természet része lesz, vagy polgárként a társadalomé. Az egyén nem lehet mindkettőnek a tagja, mert természet és civilizáció kizárja egymást. Timár sorsa ezt példázza. A polgári világban a pénz a legfőbb érték, ez adja a társadalom megbecsülését. Minden megvásárolható, mindent átsző a korrupció. A „Szent Borbála” továbbhaladását az arany biztosítja, a bécsi minisztériumban jó pénzért kitüntetéshez lehet jutni. Aki híján van a pénznek, azt kiveti magából a társadalom.

A haszonelvűség világával szemben Jókai megteremti az eszményi életforma színterét, a Senki szigetét. Amikor a főhős először lép a partra, „amit maga előtt látott, az a paradicsom volt”. Ez a sziget a színhelye a hősök társadalommal dacoló vállalkozásainak, amelyben megkísérlik boldogságukat létrehozni Istennek a természetbe rejtett parancsai szerint, melyeket a világ megtagad vagy üldöz.

A Senki szigete ugyan a világtól elzárt hely, mégis állandó kapcsolatban áll a külvilággal. Területenkívüliségét a török porta és a bécsi udvar ötven évre biztosította, az idillt, a harmóniát a pénz és a fegyverek kiiktatása hozta el. Az itt lakók cserekereskedelemre rendezkedtek be. Napjaik nem tétlenségben, hanem állandó és nyugodt munkálkodásban telnek.

Timár a két világ között ingadozik és ingázik. Amikor a Senki szigetén tartózkodik, Tímea és az üzleti ügyek izgatják, Komáromból pedig Noémihez vágyik. „Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon”. A dilemma szinte feloldhatatlan Timár számára.

Nehezíti a főhős döntését a kétféle szerelem is, mely magába sűríti a két világ jellemzőit. Timár vonzalma Tímea iránt kettős természetű. A bűntudat és a kötelességteljesítés éppúgy munkál kapcsolatukban, mint az alabástrom test birtoklásának a vágya. Timár a regény elején háromszor merül alá a Dunába, hogy kimentse a török lányt. Tímeát a hála érzése viszi a házasságba, s ezt meg is vallja a nászéjszakán: „Én tudom, hogy mi vagyok: önnek a neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve”. Tímea tökéletes feleség, tiszteli férjét, elvégzi a rábízott feladatot, helytáll az üzleti életben. A szerelmi szenvedély hiánya azonban felőrli a kapcsolatot.

Tímea tökéletes és hideg szépségével áll szemben Noémi életteli alakja. Noémi harmóniateremtő személyiség, aki nem csupán magához köti a férfit, de szerelmével fel is szabadítja. Kapcsolatukban az egymás iránti kötelesség a szeretetben olvad fel.

Irodalom – 12. tétel Témakör: Látásmódok

Örkény István egyperces novellái

Örkény István 1912-ben született Budapesten. Jómódú polgárcsaládból származott. 1930-ban a piaristáknál végzett középiskolai tanulmányait követően a Műegyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be, később gyógyszerészhallgatóként folytatta egyetemi tanulmányit. 1942-ben munkaszolgálatosként a doni frontra, később hadifogságba került, majd 1946-ban térhetett haza. 1958-1963 között nem publikálhatott a forradalomban való részvétele miatt, ekkor az Egyesült Gyógyszergyárban dolgozott mérnöki beosztásban. 1979-ben halt meg.

Örkény írásait a groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelműen jó vagy rossz ember. A tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szereplői hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre. Sok az abszurd elem a groteszk elbeszélésekben.
A stílusteremtő Egyperces novellák 1967-ben látott napvilágot. Nemcsak Magyarországon, de a világirodalomban is újdonság volt a rendkívül rövid, tömör, filozofikus vagy groteszk írásmód. Egyperceseiben azt mutatta meg, hogy a hétköznap tényeit más közegbe helyezve milyen megdöbbentő hatást kelthetnek. Örkény élete végéig csiszolgatta remekeit, ezért az egypercesek majd mindegyik kiadásában találni új darabot.

Az egyperces novellák írói eszköztárának radikális megújítását mutatják: a részletező, epikus leírás, a pszichológiai realizmus módszere helyett a dolgok lényegének jelzésszerű megragadására, a történet példázatszerű sűrítésére törekedett. Ez a tendencia folytatódott és bontakozott ki további prózaköteteiben (Nászutasok a légypapíron, 1967; Egyperces novellák, 1968).

Örkény az „egyperces novellának” elnevezett rövid történetben találta meg az írói alkatának legmegfelelőbb formát. Előzményei között Kafka és Karinthy éppúgy megtalálható, mint a városi folklór, a pesti vicc. A szövegek belső feszültségét ellentétes minőségek gerjesztik: a ráció és irracionalizmus, érzelmességre való hajlam és karteziánus (Descartes bölcseletén, elméletén, tanán alapuló, azt követő) józanság, a lételméleti megközelítés rejtett pátosza és a témák banalitása, a nyelvhasználat köznapissága. Az ellentett pólusok paradox együttállása hozza létre a jellegzetes örkényi írásmódot és világszemléletet, a groteszket. Erről a hagyatékból előkerült jegyzeteiben a következőképpen vall: „A groteszk megingatja a végérvényest, de nem állít egy másik érvényességet a helyébe. Pont helyett mindig kérdőjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem utat nyit, elindít.”

A novellák a töredékes eseményekkel eleven életre keltett gondolatot, véleményt, ítéletet jelenítenek meg. Az író a valóságot „eredetiben rajzolja”, csak a nézőpont, a képkivágás tér el a megszokottól: eltolja a koordinátarendszert, de maga az ábra marad. S miként a geometriában is ekként derülnek ki a törvényszerű összefüggések, az olvasó is így döbben rá arra, amit a megszokások mögött eddig észre sem vett.

Az írások rövidsége megköveteli a rendkívüli tömörítést, azt, hogy az archetipikus léthelyzetekben mutassák be a 20. század emberének problémáit, elsősorban elidegenedést, ember és történelem viszonyt, a mindennapi kommunikáció elsivárosodását.

 

Irodalom – 13. tétel Témakör: Látásmódok

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Felsőrácegrespusztán született, 1902. november 2-án. 1920. december 22-én jelent meg első verse (El ne essél, testvér) név nélkül a Népszavában.1921 őszétől a budapesti egyetem magyar - francia szakos hallgatója volt. Illegális tevékenységéért várható letartóztatása elől 1921 végén emigrált, 1922 áprilisában Párizsba érkezett. Egy ideig a Sorbonne hallgatója volt. Megismerkedett a francia avantgárd vezető művészeivel, többükkel életre szóló barátságot kötött. 1926-ban amnesztia nyomán hazatért. 1927. november 16-án megjelent első kritikai írása a Nyugatban; 1928-tól már költőként is rendszeresen jelen volt. 1931-ben feleségül vette Juvancz Irmát; még ez évben, majd 1933-ban, 1934-ben, 1936-ban Baumgarten-díjat kapott. 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát, József Attila utolsó szerelmét. Babits halála után 1941-ben a Nyugat örökébe lépő Magyar Csillag szerkesztője. 1983. április 15-én, Budapesten halt meg.

1945 előtt a társadalmi igazságtalanság ellen szólalt fel, a háború idején a magyarok frontra terelése ellen tiltakozott, majd ő volt az, aki a legkövetkezetesebben harcolt az elszakított területeken élő honfitársainkért. Az 1948 utáni diktatúra idején sokáig csak burkolt formában fejezhette ki tiltakozását. A költő 1950-ben, a letartóztatások, bebörtönzések és kivégzések idején írta meg Egy mondat a zsarnokságról című versét. A mű a sajtóban csak az 1956-os forradalom napjaiban jelenhetett meg. A verset ezután ismét tilalom alá helyezték, és csak 1988-ban láthatott napvilágot Illyés gyűjteményes kötetében. 1956-ban azonban ismertté vált, s az emberek titokban másolgatták, terjesztették. Nyugatra szakadt hazánkfiai is kiadták, hanglemezen és magnószalagon hallgatták a költő saját elmondásában. A költemény a tilalom éveiben is szolgálta a magyarság igazságszeretetét, lelki egészségét.

Címéhez híven, egyetlen mondatban fejezi ki a vers Illyés Gyula véleményét a Rákosi-diktatúráról. Vádló szava érvényes minden államrendszerre, amely a vers betiltásával ismeri be önnön zsarnokságát. A hatalmas körmondat az élet minden területén megmutatja, hogy a zsarnokság miként hódít az emberi viszonyokban, a magán- és közéletben éppúgy, mint a lélekben.

A vers sajátsága, hogy a körmondatban az első versszaktól kezdve megteremti a halmozás feltételeit. Úgy sorolja fel a zsarnokság ismérveit, hogy a nemcsak szóval előkészíti a következő ismérvek sokaságát. Így érezteti, hogy a zsarnokság mindent áthat. Nemcsak a fegyveres hatalom legdurvább tetteivel tombol, hanem belopja magát az ember magánéletébe, megmérgezi a családot, a munkát, a szerelmet. Az ember végül már önmagában hordozza a zsarnokságot.

A dolog közepébe vág, s mindjárt a lényegre tér a költő. A szöveg egyre szenvedélyesebb. A versszerkezet is érezteti, hogy miként szorul a hurok a rabságban tartott ember körül. A vallatószobáktól, a börtöncelláktól, a bírói ítélettől, a kivégzésektől és a titkon elföldelt halottaktól a belső meggyőződésünkig mindenütt jelen van az elnyomó hatalom. Az ember életét áthatja a zsarnokság legfőbb eszköze, a félelem. Ez teszi a mindennapi embert alakoskodóvá, képmutatóvá. Ez készteti a tömeget a vezérek ünneplésére. Ez teszi hajlandóvá a művészt arra, hogy szobrot állítson a zsarnoknak. Már a gyermekeket is úgy nevelik, hogy el ne árulják szüleik véleményét, mert akkor meghurcolják őket. Hazudni kell egymásnak, s önmagunknak. Aggódni kell folyamatosan: vajon hazajön-e a párunk, ha sokáig elmarad? Eszünk a zsarnokság rugója szerint jár. Hazudik a pap a szószéken, ha nem akar börtönbe kerülni. Eltorzul ízlésünk, feladjuk gondolatainkat. Végül a költő hiábavalónak nevezi versét, hűsége bizonyítékát is: a zsarnokság ellen nem tehet semmit. Tudja, a zsarnokság a műveket is kihasználja. Ha nem tiltja be, akkor meghamisítja, a maga hasznára fordítja.

Irodalom – 14. tétel Témakör: A kortárs irodalomból

Kertész Imre: Sorstalanság

1929. november 9-én született Budapesten. 14 éves korában megjárta Auschwitzot, majd Buchenwaldot, ahonnan a lágerek felszabadítása után 1945-ben tért haza. 1948-ban érettségizett Budapesten. 1948–1950 között a Világosság, majd az Esti Budapest munkatársa. 1951-ben gyári munkás, 1951-től 1953-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa, 1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító.

1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung, 2001-től a német Pour le Mérite rendjel tulajdonosa. 2000 májusában Herder-díjjal, novemberben a Die Welt irodalmi díjával tüntették ki. 2002. október 10-én a Svéd Királyi Akadémia irodalmi Nobel-díját vehette át. 2002-ben Budapest díszpolgárává avatták. 2005. március 10-én a Sorbonne díszdoktori címét vehette át. 2007-ben a Magyar Kultúra Nagykövete. 2009-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.

2009-ben nyilatkozott egy párizsi lapnak, amelyben elmondta, hogy Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála, emiatt képtelen lesz írni. Még egy utolsó könyvre szánja magát, amely a halál elfogadásáról szól.

Kertész Imre Sorstalanság című regénye 1973-ban készült el, de csak 1975-ben jelenhetett meg, s a korabeli kritika ekkor is elhallgatta. Nem önéletrajzi regény, hanem önéletrajzi formában írt regény. Főhőse a 15 éves Köves Gyuri, akit koncentrációs táborba visznek. Köves egy gyerek szemével látja az eseményeket, így semmit nem talál felháborítónak, természetellenesnek. A regénynek valójában ez a legnagyobb újszerűsége, hogy nem a felnőtt szemszögével tekinti a holokausztot, hanem egy gyermekéből. A regény stílusa is szokatlan, ironikus, sőt néha már groteszk hangnemben írja le a szenvedéstörténetet.

A mű 9 fejezetből áll, melyet helyszínek szerint 3 részre oszthatunk:

I. 1-3.fejezet: Budapest

Az első egységre a naplószerű elbeszélőmód jellemző. Az ábrázolás különböző szintjei: konkrét látványok, precíz rögzítés, az elhangzó mondatok függő beszédben való kifejezése, az elbeszélőben lejátszódó lelki folyamatok leírása. Az apa búcsúztatásakor a szereplők nem tudják, hogyan viselkedjenek (nevetségesek). Köves ezt aprólékosan leírja, mely ironikusan hat.

II. 4-8.fejezet: vasúton, koncentrációs táborokban

Változik a látókör és az időtávlat. A vonaton néhány napra, a koncentrációs táborok összevetésénél pedig hosszabb időre tekint vissza. Az irónia megjelenik a leírt valóság elemekben és a rájuk jellemző kontrasztjában (távoli, takaros).

III. 9.fejezet: Budapest

Az elbeszélés itt már rövidebb távot fut át és meghatározó szerepet kap a jelenetezés. Köves nyelvhasználata is filozofikusabb, értelmezőbb, felnőttesebb. Már nem csak a tényeket rögzíti, hanem értékel, kezd önálló véleményt kialakítani tapasztalatairól. Az, hogy ismét visszatér a történet Budapestre, keretes szerkezetet biztosít.

A regény története során a főhős magatartása, világlátása és erkölcsisége is formálódik. Világképe eleinte túlzottan leegyszerűsítve kétpólusú: az eszmélkedésének elején még minden fordulatot természetesnek fogad el. A negyedik részben is a szerencse - balszerencse dimenzióban értékeli az eseményeket. Életbizalma még akkor sem hagyja cserben, amikor a rabruha kiosztásakor rászakad a valóság, de itt az iskolára visszaemlékezve már elkezdődik a meghasonlás folyamata. Okokat még mindig nem keres, csak jó rabként túl akarja élni a hétköznapokat. Csak a hetedik részben adja fel túlélési ösztöne.

A műfaji meghatározás nem egyértelmű, hiszen láger regény, nevelődési vagy tudat regény. Köves nevelődése negatív előjelű, hiszen nem emberileg fejlődik, csak egyre jobban igazodik a körülményekhez. A regény egyik leggyakrabban használt kulcsszava az, hogy természetesen. Köves természetesnek fogadja el a fasiszta gépezetet és csodaként az emberiség gesztusait, a buchenwaldi orvosok életmentő tetteit.

A főhős elvált szülők gyermeke, ezért sehova se tartozónak érzi magát már a láger előtt is. Idegen a zsidók között is, hiszen nem tud héberül. Zsidó a magyarok közt, nem zsidó a zsidók között. Ez az idegenség a regény végén is megjelenik. Itt már elutasítja az újságíró szemléletét, éppúgy, mint Fleischmann bácsiék világfelfogását. A regény végére egy tudatosan kereső önmeghatározó személyiség lett. Ezért értheti meg az olvasó a regény utolsó mondatait, ahol Gyuri azt mondja, hogy neki a koncentrációs táborok boldogságáról van mondanivalója.

Irodalom – 15. tétel Témakör: Világirodalom

Thomas Mann: Mario és a varázsló

Thomas Mann 1875-ben született Lübeckben elég gazdag, régi polgárcsaládból. Ő a polgári humanizmus egyik utolsó kiemelkedő képviselője. Legmegrázóbb élménye, amikor látja a saját és a polgári családok hanyatlását. Testvérével, Heinrich Mannal két évet tölt Olaszországban. Világnézeti fordulata 1922-ben válik egyértelművé, kiáll a köztársaság mellett, a polgári demokrácia és a nagy humanista hagyományok híve. 20. századi német irodalom kiemelkedő képviselője, Nobel-díjas író. A polgárság életformájának ismerője és művészi ábrázolója. Realista íróként ábrázolta a polgári létet, a polgárság, mint osztály feltörését és hanyatlását ábrázolta. 1933-ban emigrál Svájcba. 1936-ban megfosztják német állampolgárságától, mert nyíltan fellép a fasizmus ellen. 1955-ben hal meg Svájcban.

A Mario és a varázsló 1930-ban jelent meg. A történet személyes, olaszországi élményen alapul. Az író egyes szám első személyben szól. Az író az olasz fasizmust jeleníti meg.

Az elbeszélő családjával együtt egy itáliai fürdőhelyen tölti szabadságát. A bevezető rész az itt szerzett tapasztalatokról, kellemetlen élményekről és megaláztatásokról számol be. Már a szálloda személyzetének a viselkedése is sértő, el is üldözi őket a szállodából egy panzióba. A strandon a gyerekek között "tekintélyvitákra" kerül sor. Majd egyesek a nyolcéves kislány meztelen fürdőzésében hazájuk becsületének, a nemzet méltóságának megsértését látják.

A novella elbeszélés, viszonylag rövid terjedelmű epikai mű prózai formában. Cselekménye zárt, rendszerint egyetlen eseményt vagy eseménysort mutat be, kevés szereplővel. Második, terjedelmesebb része a hipnotizőr bűvész Cipolla fellépését és mutatványait tárja elénk. A „varázsló” visszaél helyzetével, és az embereket megfosztja akaratuktól. Megalázó dolgokat műveltet velük, bábszerű engedelmességre kényszeríti, megtáncoltatja őket.

Cipolla egész magatartása, módszere a fasizmus működésének mechanizmusát világítja meg allegorikusan. A bűvész legfőbb törekvése a másokon való uralom megszerzése. Erre készteti testi csúfsága, sikertelensége a nőknél. A hatalom megszerzéséhez felhasználja a hipnózist, az erőszakot, helyzete mégis labilis. A közönség először ellenszenvesnek és nevetségesnek tartja, de sikerei és módszerei hatására engedelmeskedik neki. Egy római úr nem akar a varázslat hatalmának engedni, de csak rövid ideig tud ellenállni. A történet akkor jut el a tetőpontra, amikor a bűvész Mariót, a rokonszenves pincérfiút hívja fel a színpadra. Őt is hipnotizálja, és eléri, hogy az ifjú a visszataszító bűvészben kedvesét lássa, és megcsókolja. Mario azonban magához térve lelövi a varázslót.

A mű a fasizmus nyomasztó, rémületes légkörét idézi fel, közvetve a passzív ellenállást. A tagadás nem elég, csak a tett, a valóságos harc segít. Az író követi a realizmus hagyományait: az eseményeket időrendben adja elő a szereplőket külsejük leírásával, cselekedeteik bemutatásával, beszéltetésükkel jellemzi.

Az erőszakot csak erőszakkal lehet legyőzni. Cipolla a fasiszta eszmét jeleníti meg, az ő bukása a fasizmus bukása is egyben. Az elbeszélőnek a történetét záró kommentárja a szituáció ellentmondását jelzi. „Rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis.”