|
A retorika görög eredetű szó,
jelentése helyes beszéd, ékesszólás. Hivatalos neve szónoklástan vagy
szónoklattan. A retorika napjainkban vizsgál minden olyan szóbeli
megnyilatkozást, amelyben legalább az egyik fél nem csak a saját képviseletében
szólal meg.
A szónoki beszéd lehet tanácsadó
(mai nevén politikai beszéd), törvényszéki (vád- és védőbeszédek) vagy alkalmi
beszéd (ünnepi beszédek). A tanácsadó beszédben a szónok valamilyen ügynek a hasznos
vagy káros voltát próbálja bizonyítani. A törvényszéki beszédben, más szóval
jogi beszédben a bírák döntését akarják befolyásolni a védő és a vádló, vagy
maga a bíró fejti ki álláspontját. Az alkalmi beszédben valamilyen
magasztalásra méltó dolgot vagy személyt dicsőítenek.
A nyilvános megszólalás műfajai
közé tartozik az előadás (pl.: tanár előadása), a kiselőadás, a felszólalás, a
hozzászólás, az értekezés, a beszámoló, az ismertetés, a nyilvános vita és a
tévés - rádiós műfajok is.
A szövegszerkesztés lépései:
- témaválasztás, címadás
- szövegtípus
kiválasztása
- a beszéd
kommunikációk körülményeinek felderítése (kinek?, hol?)
- anyaggyűjtés
- források:
könyvek, folyóiratok, filmek, internet
- elrendezés
- a beszéd
vázának kialakítása
- tények, ismeretek
csoportosítása
- tételmondatok
kiemelése
- felesleges
információk kiejtése
- a szöveg kidolgozása
- a végleges
mondatok megfogalmazása
- stíluseszközök
kiválasztása
- jelentésbeli,
grammatikai kapcsolóelemek használata
- megtanulás, előadás
- nem célszerű
olvasni!
- nem kell
ragaszkodni az előre leírt mondatokhoz, a spontán hatás érdekében
|
A hatásos meggyőzésnek nem csak
nyelvi tényezői vannak. Arisztotelész szerint a szónok meggyőző ereje lehet logikai
(logosz), ez érvekből származik, etikai (ethosz), ami a beszélő
személyiségéből sugárzik, valamint érzelmi (pathosz), mert valamilyen érzelmet
a beszéd és a beszélő kivált a hallgatókból. A meggyőző közlésnek határozott
célja van: cselekedetet, vélemény- vagy viselkedésváltozást akar elérni.
A szónok logikai meggyőző ereje
(logosz) a beszédmű szerkezetén, érveinek elrendezettségén alapul. A beszédmű
megalkotásának egyik fontos lépése a szerkezet kialakítása, az érveink
elrendezése. Ennek alapelve lehet időrend, térbeliség, rész-egész, ok-okozati
összefüggés, stb.
A legerősebb érvsorrend a primátus-elv
(a legerősebb érv van elől) és az emelkedő érvsorrend (a legfontosabb érv a
mondandónk végén hangzik el). Ezeknél gyengébb a piramis-elv (a legerősebb érv
középre kerül). Gyakori érvsorrend még a dramaturgiai sorrend (fordulatot
tartalmaz, de emelkedően), a dialektikus érvsorrend (tézis – antitézis -
szintézis), a pragmatikus érvelés (problémamegnevezés, körbejárás,
javaslattétel) és az „össztűz” (a személy vagy nézet mindenoldalú támadásnak
van kitéve). Lényeges módszere az érvelésnek az indukció és a dedukció.
A szónok etikai meggyőző ereje
(ethosz) a személyiségéből származik. Tartós változásokat a meggyőző közlés
akkor eredményez, ha a befogadó elfogadja a kommunikátor álláspontját, azonosul
vele. A közszereplő elfogadásának kulcsa az érzelmi elfogadás, a hitelesség, a
megbízhatóság. A szónok hatékonysága azáltal növekedhet, ha saját érdekeit
érveléskor félre tudja tenni, és ha nem erőszakos.
A szónok érzelmi meggyőző ereje
(pathosz) abban nyilvánul meg, hogy a személye és/vagy a beszéde érzelmi hatást
tesz a hallgatóságra. Ezért a szónoknak:
- ismernie kell a közeget, ahol
beszél;
- elvárásaikra, gondolkodásmódjukra,
teherbírásukra tekintettel kell lennie;
- nem szabad adatokkal
túlterhelni a hallgatókat;
- tömegekre általában több
külsőséggel, több érzelemmel lehet hatni;
- egyszerű, közérthető nyelven
beszéljen;
- kellemes információ kétszer
olyan jól rögzül, mint a közömbös;
- a közlés eleje és vége jobban
megjegyezhető, mint a közepe;
- a friss benyomások közül mindig
az utolsók a legerősebbek.
A hatáskeltés eszközei:
- szemléletesség, képszerűség;
- szólások, közmondások;
- idézetek, példák, asszociációk;
- ügyelni kell a jó hangzásra, szép
kiejtésre, jó beszédtempóra;
- alakzatok: ismétlés, fokozás,
halmozás, ellentét, figura etymologica;
- szónoki kérdések, felkiáltások,
hatásszünet.
A szónoklat szerkesztésének
lépései:
- témaválasztás, címadás, a
szövegtípus kiválasztása
- a kommunikációs körülmények
feltérképezése
- elővázlat készítése
- anyaggyűjtés
- az anyag elrendezése
- vázlatírás
- a szöveg kidolgozása
- a szöveg emlékezetbe vésése
- önellenőrzés, próbaelőadás
- a szöveg megszólaltatása,
előadása.
|
A szöveg a hangzásával is hat
ránk. Bár a hangoknak önmagukban nincs jelentésük, de van esztétikai hatásuk,
kifejezőerejük.
A hangok és hangkapcsolatok
kellemes vagy kellemetlen benyomást kelthetnek bennünk. A hangok képzési sajátosságaiból
fakadó eltérések miatt egyes szavak, szövegrészletek jól hangzóknak, míg mások
rosszul hangzóknak érzünk. A jóhangzást, eufóniát fokozzák például a zöngés
mássalhangzók (ballag), vagy előidézheti a magánhangzók változatossága is
(fülemüle). Rosszhangzást, kakofóniát eredményezhet a mássalhangzók torlódása
(strand), a magánhangzók egyhangúsága (megvesztegethetetlen). Egyes hangokat
vidámabbnak, világosabbnak érezünk (i, e), míg másokat inkább sötétebbnek,
szomorúbbnak (u, o). A hangokkal a szövegben érzelmeket, állapotokat fejezhetünk
ki. Ezt a hatást, kifejezőerőt hangszimbolikának nevezzük.
A hangok hatása függ szövegbeli
gyakoriságuktól. A szöveg hanghatását erősíti az is, ha ugyanaz a hang ismétlődik
a szavak elején. Ezt a jelenséget betűrímnek, alliterációnak nevezzük, ami a
népköltészet legősibb stíluseleme. Az emberi hangot utánzó szavak sokat
elárulnak az ember körülményeiről, kedélyéről, belső állapotáról, ezek a
hangutánzó szók. A hangulatfestő szavak hangalakjukkal nem utánoznak semmit,
hanem érzékeltetik, felidézik a fogalom jelentését, hangulatát. A szöveg zenei
stílusát fokozza a ritmus is.
A hangsúly a bizonyos szótagokra
jutó hangerőtöbbletet, nyomatékot jelenti. Így azok a szótagok a hangsúlyosak,
melyeket nyomatékosítunk. A többi átlagos erővel mondott szótag hangsúlytalan.
Megkülönböztetünk szó-, szakasz- és mondathangsúlyt.
A hangerő megválasztása a beszéd
céljától függ, az érzelmi lényegkiemelés egyik eszköze lehet. De nem szabad
elkiabálni a beszédet, mert nem lesz elég meggyőző. A beszéd elején célszerű
nagyobb hangerőt választani, a későbbi váltás pedig felkelti a hallgatóság
figyelmét.
A hanglejtés a hangmagasság
beszéd közbeni változása, dallama (intonáció). Ez több tényezőt tartalmaz:
hangfekvés, hangköz, hangmenet. Érzelmi és értelmi különbségeket jelez.
A hangszín a beszédhangok
színezetének egymáshoz való viszonya. Mindenkinek van természetes és
jellegzetes hangszíne, amiről fel lehet ismerni őket. De ezt meg is lehet
változtatni, ha beszéd témája úgy kívánja.
A beszédszünet fontos része a
beszédnek. Célja lehet belégzés, hatáskeltés. Tagolja a beszédet, elválasztja
az egybe nem tartozó részeket és összerakja az egybetartozókat, miközben
erősíti a hangot és időt hagy a hallgatóságnak a gondolkodásra. A szünet
hosszát a beszéd céljának megfelelően kell megválasztani.
A beszédtempó egy retorikai
eszköz a fontos dolgok elkülönítésére, ugyanis ezeket lassabban, a lényegtelent
jobban hadarva mondjuk. A szünet előtt is lassítjuk a tempót.
|
Nyelvünkben vannak olyan
állandósult szókapcsolatok, amelyek színesebbé, érzékletesebbé teszik
beszédünket. Ezeknek sokféle elnevezése van: szóértékű nyelvi elemek, kötött
szókapcsolatok, állandósult szókapcsolatok, frazeológiai egységek, frazémák.
Azért nevezzük állandósult szókapcsolatoknak őket, mivel ezeket a szavakat nem
cserélhetjük ki másikkal, csak együttesen van jelentésük. Az állandósult
szókapcsolatok legfontosabb jellemzője az alaki és jelentésbeli összeforrottság.
Jelentésük nem szó szerinti, hanem átvitt. Általában nem, vagy csak kis
mértékben változtathatók meg (pl. ragozás).
A szólások olyan szókapcsolatok, amelyeket
nem eredeti jelentésükben értünk és használunk, hanem átvitt értelemben. Az
szólás rendszerint egy - egy szónak a szemléletesebb, színesebb szinonimája. A
szólásoknak nagy stiláris erejük van. Képszerűségük, szemléletességük,
hangulatuk élénkíti a stílust. (Pl. ingerült ®Bal lábbal kelt fel; okos ®Nem
esett a feje lágyára; zsugori ®Fogához veri a garast)
A szóláshasonlat használatakor hasonlat
formájában jellemez valakit vagy valamit a szókapcsolat. Előfordul benne a
hasonlítást kifejező „mint” kötőszó. (Pl. Bámul, mint borjú az új kapura;
Ordít, mint a fába szorult féreg.) A szólásokat vagy a szóláshasonlatokat
megváltoztatni vagy összekeverni nemcsak nyelvi szempontból helytelen, de értelmetlenné
is teheti azt, amit a beszélő mondani kíván. (Pl. Kígyót, békát kiállt rá ®Tücsköt,
bogarat kiállt rá.;Tücsköt, bogarat összehord ®Kígyót, békát összehord.)
A közmondások állandósult
szókapcsolatok, a szólástól abban különböznek, hogy általában teljes mondatok.
Azért idézzük őket, mert a múlt idők nemzedékeinek élettapasztalatait, népi
bölcsességét röviden, találóan közvetítik. Származhatnak a természet
megfigyeléséből. Vannak az életvitelre vonatkozó intelmek és tanácsok. Vannak a
kor társadalmi viszonyait jellemző közmondások, amelyek ma már nem időszerűek.
(Pl. „Hosszú haj, rövid ész”; „Amit Jancsi megtanult, nem tudja azt János”)
Szállóigének olyan mondásokat
vagy idézeteket nevezünk, amelyeknek ismerjük az eredetét vagy a szerzőjét. (Pl.
Julius Caesar: „A kocka el van vetve”, „Jöttem, láttam, győztem”)
A szokványos kifejezésmódok,
vagyis közhelyek közé soroljuk a társalgási fordulatokat (hogy vagy?), a körülírásokat
(számolja a napokat), a metaforás kifejezéseket (háborút visel), a népmesei
fordulatokat (egyszer volt, hol nem volt...itt a vége fuss el véle), stb.
A mondat lényegi tulajdonsága a
szerkesztettsége, a nyelvi eszközök összekapcsolása a nyelv
szabályrendszere alapján, az adott beszédhelyzetnek megfelelően. A
szerkesztettség szerint a mondat lehet tagolt; teljes (az alanyi ás állítmányi
rész felismerhető), egyszerű; tőmondat (alany és állítmány); bővített mondat; összetett;
alárendelő ( a bővítmény helyettesíthető, kivéve az igei állítmányt);
mellérendelő; kapcsolatos (és, s, meg, is, sem, se; is – is, sem – sem, se –
se; nemcsak – hanem...is); ellentétes (de, azonban, ellenben, mégis, mégsem,
hanem); választó (vagy; vagy – vagy, akár – akár); következtető (ezért, tehát,
ennélfogva); magyarázó (ugyanis, hiszen, tudniillik), vagy bővebben, kifejti
(azaz, vagyis); hiányos (az alany és/vagy az állítmány hiányzik, de
kiegészíthető); tagolatlan (csak a beszédhelyzetben érthető; alannyal és
állítmánnyal, nem egészíthető ki).
|
A beszédben gyakran azt
tapasztaljuk, hogy egy - egy szóelem hangalakjához nemcsak egy, hanem több
jelentés is fűződik, de az sem ritka, hogy hasonló vagy rokon jelentést
teljesen különböző hangalakú szavak idéznek fel. A jelentéstannak fontos
vizsgálódási területe a szavaknak, szóelemeknek a hangalak és a jelentés
viszonya szerinti osztályozása. Eszerint megkülönböztetünk egyjelentésű, azonos
alakú, több jelentésű és rokon értelmű szavakat, szóelemeket.
Egyjelentésű szavakból a magyar
nyelvben kevés van, elsősorban az összetett szavak és a szakszavak tartoznak
ide. Jele: H ─ J. A leírt vagy elhangzott hangalakhoz egy jelentés kapcsolható.
(Pl. esőcsatorna, napernyő)
Ha a leírt vagy elhangzott hangalakhoz
több jelentés társul, melyek egymással összefüggnek, és jelentésszerkezetet
alkotnak, többjelentésű szavakról beszélünk. A szavak többértelműségét
poliszémiának nevezzük, így a többjelentésű szavakat poliszém szavaknak hívjuk.
A többjelentésű szavak második és további jelentései az elsődleges
alapjelentésből fejlődtek ki az emberi megismerés során Jele: (Pl. fül = érzékszerv = kancsó füle = (zenei)
hallás = a könyv behajtott sarka)
Amikor a szavak hangalakjához több jelentés
társul, de a jelentések között semmi összefüggés nincs, akkor azonos alakú
szavakról beszélünk. Az azonosság idegenszóval homonímia, az azonos alakú
szavakat homonimáknak nevezzük Csoportjai: szótári homonimák (a szavak szótári
alakjának azonosalakúsága), nyelvtani homonimák (toldalékos szóalakok
azonosalakúsága), és vegyes típusú homonimák (a szótári alakok és a toldalékos
szóalakok azonosalakúsága)
Jele: (Pl. ár = áru értéke = cipészszerszám
= áramló víztömeg =
terület-mértékegység).
Rokon értelmű szavaknál több
hangalak hallásakor vagy olvasásakor egy jelentés azonosul az emberben. A rokon
értelműséget idegen szóval szinonímiának, a rokon értelmű szavakat
szinonimáknak nevezzük. Csoportjai: azonos jelentésű szavak, hasonló (nem
teljesen azonos) jelentésű szavak.
A hasonló alakú szavak esetében előfordul,
hogy egy szövegben összetévesztenek olyan hasonló hangzású szavakat, amelyek
jelentése között ugyan van kapcsolat, de jelentésük mégsem egyezik meg A hasonló
alakúságot idegen szóval paronímiának, a hasonló alakú szavakat paronim
szavaknak nevezzük. Csoportjai: alakváltozatok (Közös tőből származó szavak,
melyek jelentése megegyezik, csak a használatukban, hangulatukban van eltérés.),
alakpárok (Közös tőből származó szavak, de jelentésük eltérő.), ellentétes
jelentésű szavak (idegen szóval antinimáknak nevezzük).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése