kulcsszavak alapján is kereshetsz

2013. március 31., vasárnap

Tételek - Nyelvtan



Nyelvtan – 16. tétel
Témakör: A retorika alapjai
 
A nyilvános megszólalás szövegműfajai, kidolgozásuk lépései

A retorika görög eredetű szó, jelentése helyes beszéd, ékesszólás. Hivatalos neve szónoklástan vagy szónoklattan. A retorika napjainkban vizsgál minden olyan szóbeli megnyilatkozást, amelyben legalább az egyik fél nem csak a saját képviseletében szólal meg.
A szónoki beszéd lehet tanácsadó (mai nevén politikai beszéd), törvényszéki (vád- és védőbeszédek) vagy alkalmi beszéd (ünnepi beszédek). A tanácsadó beszédben a szónok valamilyen ügynek a hasznos vagy káros voltát próbálja bizonyítani. A törvényszéki beszédben, más szóval jogi beszédben a bírák döntését akarják befolyásolni a védő és a vádló, vagy maga a bíró fejti ki álláspontját. Az alkalmi beszédben valamilyen magasztalásra méltó dolgot vagy személyt dicsőítenek.
A nyilvános megszólalás műfajai közé tartozik az előadás (pl.: tanár előadása), a kiselőadás, a felszólalás, a hozzászólás, az értekezés, a beszámoló, az ismertetés, a nyilvános vita és a tévés - rádiós műfajok is.
A szövegszerkesztés lépései:
- témaválasztás, címadás
- szövegtípus kiválasztása
- a beszéd kommunikációk körülményeinek felderítése (kinek?, hol?)
- anyaggyűjtés
- források: könyvek, folyóiratok, filmek, internet
- elrendezés
- a beszéd vázának kialakítása
- tények, ismeretek csoportosítása
- tételmondatok kiemelése
- felesleges információk kiejtése
- a szöveg kidolgozása
- a végleges mondatok megfogalmazása
- stíluseszközök kiválasztása
- jelentésbeli, grammatikai kapcsolóelemek használata
- megtanulás, előadás
- nem célszerű olvasni!
- nem kell ragaszkodni az előre leírt mondatokhoz, a spontán hatás érdekében



Nyelvtan – 17. tétel
Témakör: A retorika alapjai
 
Az elrendezés és a hatáskeltés retorikai eszközei

A hatásos meggyőzésnek nem csak nyelvi tényezői vannak. Arisztotelész szerint a szónok meggyőző ereje lehet logikai (logosz), ez érvekből szárma­zik, etikai (ethosz), ami a beszélő személyiségéből sugárzik, valamint érzel­mi (pathosz), mert valamilyen érzelmet a beszéd és a beszélő kivált a hallgatókból. A meggyőző közlésnek határozott célja van: cselekedetet, vélemény- vagy viselkedésváltozást akar elérni.
A szónok logikai meggyőző ereje (logosz) a beszédmű szerkezetén, érveinek elrendezettségén alapul. A beszédmű megalkotásának egyik fontos lépése a szerkezet kialakítása, az érveink elrendezése. Ennek alapelve lehet időrend, térbeliség, rész-egész, ok-okozati összefüggés, stb.
A legerősebb érvsorrend a primátus-elv (a legerősebb érv van elől) és az emelkedő érvsorrend (a legfontosabb érv a mondandónk végén hangzik el). Ezeknél gyengébb a piramis-elv (a legerősebb érv középre kerül). Gyakori érvsorrend még a dramaturgiai sorrend (fordulatot tartalmaz, de emelkedően), a dialektikus érvsorrend (tézis – antitézis - szintézis), a pragmatikus érvelés (problémamegnevezés, körbejárás, javaslattétel) és az „össztűz” (a személy vagy nézet mindenoldalú támadásnak van kitéve). Lényeges módszere az érvelésnek az indukció és a dedukció.
A szónok etikai meggyőző ereje (ethosz) a személyiségéből származik. Tartós változásokat a meggyőző közlés akkor eredményez, ha a befogadó elfogadja a kommunikátor álláspontját, azonosul vele. A közszereplő elfogadásának kulcsa az érzelmi elfogadás, a hitelesség, a megbízhatóság. A szónok hatékonysága azáltal növekedhet, ha saját érdekeit érveléskor félre tudja tenni, és ha nem erőszakos.
A szónok érzelmi meggyőző ereje (pathosz) abban nyilvánul meg, hogy a személye és/vagy a beszéde érzelmi hatást tesz a hallgatóságra. Ezért a szónoknak:
- ismernie kell a közeget, ahol beszél;
- elvárásaikra, gondolkodásmódjuk­ra, teherbírásukra tekintettel kell lennie;
- nem szabad adatokkal túlterhelni a hallgatókat;
- tömegekre általában több külsőséggel, több érzelemmel lehet hatni;
- egyszerű, közérthető nyelven beszéljen;
- kellemes információ kétszer olyan jól rögzül, mint a közömbös;
- a közlés eleje és vége jobban megjegyezhető, mint a közepe;
- a friss benyomások közül mindig az utolsók a legerősebbek.
A hatáskeltés eszközei:
- szemléletesség, képszerűség;
- szólások, közmondások;
- idézetek, példák, asszociációk;
- ügyelni kell a jó hangzásra, szép kiejtésre, jó beszédtempóra;
- alakzatok: ismétlés, fokozás, halmozás, ellentét, figura etymologica;
- szónoki kérdések, felkiáltások, hatásszünet.
A szónoklat szerkesztésének lépései:
- témaválasztás, címadás, a szövegtípus kiválasztása
- a kommunikációs körülmények feltérképezése
- elővázlat készítése
- anyaggyűjtés
- az anyag elrendezése
- vázlatírás
- a szöveg kidolgozása
- a szöveg emlékezetbe vésése
- önellenőrzés, próbaelőadás
- a szöveg megszólaltatása, előadása.



Nyelvtan – 18. tétel
Témakör: Stílus és jelentés
 
A zeneiség stíluseszközei

A szöveg a hangzásával is hat ránk. Bár a hangoknak önmagukban nincs jelentésük, de van esztétikai hatásuk, kifejezőerejük.
A hangok és hangkapcsolatok kellemes vagy kellemetlen benyomást kelthetnek bennünk. A hangok képzési sajátosságaiból fakadó eltérések miatt egyes szavak, szövegrészletek jól hangzóknak, míg mások rosszul hangzóknak érzünk. A jóhangzást, eufóniát fokozzák például a zöngés mássalhangzók (ballag), vagy előidézheti a magánhangzók változatossága is (fülemüle). Rosszhangzást, kakofóniát eredményezhet a mássalhangzók torlódása (strand), a magánhangzók egyhangúsága (megvesztegethetetlen). Egyes hangokat vidámabbnak, világosabbnak érezünk (i, e), míg másokat inkább sötétebbnek, szomorúbbnak (u, o). A hangokkal a szövegben érzelmeket, állapotokat fejezhetünk ki. Ezt a hatást, kifejezőerőt hangszimbolikának nevezzük.
A hangok hatása függ szövegbeli gyakoriságuktól. A szöveg hanghatását erősíti az is, ha ugyanaz a hang ismétlődik a szavak elején. Ezt a jelenséget betűrímnek, alliterációnak nevezzük, ami a népköltészet legősibb stíluseleme. Az emberi hangot utánzó szavak sokat elárulnak az ember körülményeiről, kedélyéről, belső állapotáról, ezek a hangutánzó szók. A hangulatfestő szavak hangalakjukkal nem utánoznak semmit, hanem érzékeltetik, felidézik a fogalom jelentését, hangulatát. A szöveg zenei stílusát fokozza a ritmus is.
A hangsúly a bizonyos szótagokra jutó hangerőtöbbletet, nyomatékot jelenti. Így azok a szótagok a hangsúlyosak, melyeket nyomatékosítunk. A többi átlagos erővel mondott szótag hangsúlytalan. Megkülönböztetünk szó-, szakasz- és mondathangsúlyt.
A hangerő megválasztása a beszéd céljától függ, az érzelmi lényegkiemelés egyik eszköze lehet. De nem szabad elkiabálni a beszédet, mert nem lesz elég meggyőző. A beszéd elején célszerű nagyobb hangerőt választani, a későbbi váltás pedig felkelti a hallgatóság figyelmét.
A hanglejtés a hangmagasság beszéd közbeni változása, dallama (intonáció). Ez több tényezőt tartalmaz: hangfekvés, hangköz, hangmenet. Érzelmi és értelmi különbségeket jelez.
A hangszín a beszédhangok színezetének egymáshoz való viszonya. Mindenkinek van természetes és jellegzetes hangszíne, amiről fel lehet ismerni őket. De ezt meg is lehet változtatni, ha beszéd témája úgy kívánja.
A beszédszünet fontos része a beszédnek. Célja lehet belégzés, hatáskeltés. Tagolja a beszédet, elválasztja az egybe nem tartozó részeket és összerakja az egybetartozókat, miközben erősíti a hangot és időt hagy a hallgatóságnak a gondolkodásra. A szünet hosszát a beszéd céljának megfelelően kell megválasztani.
A beszédtempó egy retorikai eszköz a fontos dolgok elkülönítésére, ugyanis ezeket lassabban, a lényegtelent jobban hadarva mondjuk. A szünet előtt is lassítjuk a tempót.




Nyelvtan – 19. tétel
Témakör: Stílus és jelentés
 
Állandó szókapcsolatok és mondatszerkezetek

Nyelvünkben vannak olyan állandósult szókapcsolatok, amelyek színesebbé, érzékletesebbé teszik beszédünket. Ezeknek sokféle elnevezése van: szóértékű nyelvi elemek, kötött szókapcsolatok, állandósult szókapcsolatok, frazeológiai egységek, frazémák. Azért nevezzük állandósult szókapcsolatoknak őket, mivel ezeket a szavakat nem cserélhetjük ki másikkal, csak együttesen van jelentésük. Az állandósult szókapcsolatok legfontosabb jellemzője az alaki és jelentésbeli összeforrottság. Jelentésük nem szó szerinti, hanem átvitt. Általában nem, vagy csak kis mértékben változtathatók meg (pl. ragozás).
A szólások olyan szókapcsolatok, amelyeket nem eredeti jelentésükben értünk és használunk, hanem átvitt értelemben. Az szólás rendszerint egy - egy szónak a szemléletesebb, színesebb szinonimája. A szólásoknak nagy stiláris erejük van. Képszerűségük, szemléletességük, hangulatuk élénkíti a stílust. (Pl. ingerült ®Bal lábbal kelt fel; okos ®Nem esett a feje lágyára; zsugori ®Fogához veri a garast)
A szóláshasonlat használatakor hasonlat formájában jellemez valakit vagy valamit a szókapcsolat. Előfordul benne a hasonlítást kifejező „mint” kötőszó. (Pl. Bámul, mint borjú az új kapura; Ordít, mint a fába szorult féreg.) A szólásokat vagy a szóláshasonlatokat megváltoztatni vagy összekeverni nemcsak nyelvi szempontból helytelen, de értelmetlenné is teheti azt, amit a beszélő mondani kíván. (Pl. Kígyót, békát kiállt rá ®Tücsköt, bogarat kiállt rá.;Tücsköt, bogarat összehord ®Kígyót, békát összehord.)
A közmondások állandósult szókapcsolatok, a szólástól abban különböznek, hogy általában teljes mondatok. Azért idézzük őket, mert a múlt idők nemzedékeinek élettapasztalatait, népi bölcsességét röviden, találóan közvetítik. Származhatnak a természet megfigyeléséből. Vannak az életvitelre vonatkozó intelmek és tanácsok. Vannak a kor társadalmi viszonyait jellemző közmondások, amelyek ma már nem időszerűek. (Pl. „Hosszú haj, rövid ész”; „Amit Jancsi megtanult, nem tudja azt János”)
Szállóigének olyan mondásokat vagy idézeteket nevezünk, amelyeknek ismerjük az eredetét vagy a szerzőjét. (Pl. Julius Caesar: „A kocka el van vetve”, „Jöttem, láttam, győztem”)
A szokványos kifejezésmódok, vagyis közhelyek közé soroljuk a társalgási fordulatokat (hogy vagy?), a körülírásokat (számolja a napokat), a metaforás kifejezéseket (háborút visel), a népmesei fordulatokat (egyszer volt, hol nem volt...itt a vége fuss el véle), stb.

A mondat lényegi tulajdonsága a szerkesztettsége, a nyelvi  eszközök összekapcsolása a nyelv szabályrendszere alapján, az adott beszédhelyzetnek megfelelően. A szerkesztettség szerint a mondat lehet tagolt; teljes (az alanyi ás állítmányi rész felismerhető), egyszerű; tőmondat (alany és állítmány); bővített mondat; összetett; alárendelő ( a bővítmény helyettesíthető, kivéve az igei állítmányt); mellérendelő; kapcsolatos (és, s, meg, is, sem, se; is – is, sem – sem, se – se; nemcsak – hanem...is); ellentétes (de, azonban, ellenben, mégis, mégsem, hanem); választó (vagy; vagy – vagy, akár – akár); következtető (ezért, tehát, ennélfogva); magyarázó (ugyanis, hiszen, tudniillik), vagy bővebben, kifejti (azaz, vagyis); hiányos (az alany és/vagy az állítmány hiányzik, de kiegészíthető); tagolatlan (csak a beszédhelyzetben érthető; alannyal és állítmánnyal, nem egészíthető ki).





Nyelvtan – 20. tétel
Témakör: Stílus és jelentés
 
A nyelvi jelek csoportjai a hanglak és jelentés viszonya alapján


A beszédben gyakran azt tapasztaljuk, hogy egy - egy szóelem hangalakjához nemcsak egy, hanem több jelentés is fűződik, de az sem ritka, hogy hasonló vagy rokon jelentést teljesen különböző hangalakú szavak idéznek fel. A jelentéstannak fontos vizsgálódási területe a szavaknak, szóelemeknek a hangalak és a jelentés viszonya szerinti osztályozása. Eszerint megkülönböztetünk egyjelentésű, azonos alakú, több jelentésű és rokon értelmű szavakat, szóelemeket.
Egyjelentésű szavakból a magyar nyelvben kevés van, elsősorban az összetett szavak és a szakszavak tartoznak ide. Jele: H ─ J. A leírt vagy elhangzott hangalakhoz egy jelentés kapcsolható. (Pl. esőcsatorna, napernyő)
Ha a leírt vagy elhangzott hangalakhoz több jelentés társul, melyek egymással összefüggnek, és jelentésszerkezetet alkotnak, többjelentésű szavakról beszélünk. A szavak többértelműségét poliszémiának nevezzük, így a többjelentésű szavakat poliszém szavaknak hívjuk. A többjelentésű szavak második és további jelentései az elsődleges alapjelentésből fejlődtek ki az emberi megismerés során Jele:                   (Pl. fül =  érzékszerv = kancsó füle = (zenei)

hallás = a könyv behajtott sarka)
Amikor a szavak hangalakjához több jelentés társul, de a jelentések között semmi összefüggés nincs, akkor azonos alakú szavakról beszélünk. Az azonosság idegenszóval homonímia, az azonos alakú szavakat homonimáknak nevezzük Csoportjai: szótári homonimák (a szavak szótári alakjának azonosalakúsága), nyelvtani homonimák (toldalékos szóalakok azonosalakúsága), és vegyes típusú homonimák (a szótári alakok és a toldalékos szóalakok azonosalakúsága) Jele:                 (Pl. ár =  áru értéke = cipészszerszám = áramló víztömeg =

terület-mértékegység).
Rokon értelmű szavaknál több hangalak hallásakor vagy olvasásakor egy jelentés azonosul az emberben. A rokon értelműséget idegen szóval szinonímiának, a rokon értelmű szavakat szinonimáknak nevezzük. Csoportjai: azonos jelentésű szavak, hasonló (nem teljesen azonos) jelentésű szavak.
A hasonló alakú szavak esetében előfordul, hogy egy szövegben összetévesztenek olyan hasonló hangzású szavakat, amelyek jelentése között ugyan van kapcsolat, de jelentésük mégsem egyezik meg A hasonló alakúságot idegen szóval paronímiának, a hasonló alakú szavakat paronim szavaknak nevezzük. Csoportjai: alakváltozatok (Közös tőből származó szavak, melyek jelentése megegyezik, csak a használatukban, hangulatukban van eltérés.), alakpárok (Közös tőből származó szavak, de jelentésük eltérő.), ellentétes jelentésű szavak (idegen szóval antinimáknak nevezzük).


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése