Irodalom – 8. tétel
Témakör:
Portrék
|
|
A Himnusz és a Szózat összehasonlító elemzése
Kölcsey Ferenc (1790 - 1838)
alapjában véve zárkózott, befelé forduló ember volt, ami annak tudható be, hogy
gyerekkorában elvesztette egyik szemét. Ha más emberek társaságában nem is, de
az irodalomban otthon érezte magát. Híresebb művei a Parainesis Kölcsey
Kálmánhoz, a Huszt, a Zrínyi dala, de a legnagyobb dicsőséget a Himnusz hozta
neki, amelyet 1923 - ban írt. Művei többnyire közéleti témájúak, a haza
sorsával foglalkoznak, és a tett filozófia megjelenése jellemző rájuk. Ez a
filozófia életére is jellemző volt, mert nem csak az ország kedvezőtlen
helyzetén kesergett, hanem tett is érte, országgyűlési képviselőként próbált
hazája hasznára lenni.
Vörösmarty Mihály (1800 - 1855) elszegényedett katolikus nemesi családból
származott. Apja korai elvesztése miatt tanítónak állt, állása mellett pedig
tanult. Írói pályafutásának első szakaszában főleg elbeszélő költeményeket írt,
amelyek témája a szerelem és a boldogság keresése volt. Később azonban a már
érett költő a közéleti témák felé fordult és foglalkoztatta a haza sorsa. Ebben
a későbbi időszakban készült el a Szózat (1836) is, ami az 1832 – 36 - os
országgyűlés feloszlatása alkalmából született. A Szózattól fogva Vörösmarty a
reformkori harcok nagy költője lett.
A Himnusz címe egyszerű és találó, és már magát a műfajt is megadja. Előre
vetíti a témát és a hangnemet. A vers egy Istenhez való fohász lesz. Kölcsey
saját kezű kéziratán a cím így fordul elő: Hymnus a Magyar nép zivataros
századaiból. De ez nem minden kiadásban van feltüntetve. Az alcímet
valószínűleg azért rakta bele a költő, mert ezzel egyértelművé teszi, hogy a
régi időkről beszél, nehogy az akkoriban még kikerülhetetlen cenzor betiltsa,
mondván: „érthető a jelenlegi állapotokra is”.
Vörösmarty alkotásának címe megadja a beszédhelyzetet, a költő szónoklatot
intéz a magyar néphez. A cím típusában a Himnuszéhoz hasonlít. A cím rövidsége
itt is találó és előrevetíti a hangnemet.
Mindkét mű óda. Az óda görög eredetű lírai műfaj, az újkori költészetben
fenséges dologról emelkedett hangú, ünnepi érzéseket kifejező alkotás. Az
emelkedett hangnem esetünkben is a lassító spondeuszoknak köszönhető, valamint
a szóhasználatnak. Nincsenek benne népies, pórias, pongyola kifejezések, amik
egy komikus alkotásban jól hatnának. A használt szavak mind igényességet,
komolyságot, magasztosságot sugallnak.
A klasszicista stílusirányzat
nagyon rányomta bélyegét a magyar költészetre. Még a romantikában is
megfigyelhetők egyes klasszicistavonások. Ilyen például a szabályos, harmonikus
felépítés. Ennek köszönhető, hogy a Himnusz a retorika szabályai szerint van
felépítve, csak úgy, mint a Szózat.
Mindkét mű keretes szerkezetű. A
Himnusznál az első és az utolsó versszak, a Szózatnál az első kettő és az
utolsó kettő alkotja a keretet. A keret első fele nevezhető bevezetésnek is,
mert ebben található a tételmondat, és a kérés. „Isten, áldd meg a
magyart”, „Hazádnak rendületlenül / Légy
híve, oh magyar”
A keret második része a
befejezés, amiben kicsit átalakítva ismét szerepel az elsőben megfogalmazott
kérés. „Szánd meg isten a magyart”, „Légy híve rendületlenűl / Hazádnak, oh
magyar”
A Szózat első két sora a
tételmondat, ami nem csak Vörösmarty idejében volt helytálló. Ez a parancs
örökérvényű. Felszólítja a magyarokat, hogy igenis legyenek büszkék rá, hogy
magyarok, és tegyenek a hazájukért. A mai időkben is e parancs szerint kéne
minden magyarnak élnie és éreznie.
A következő két versszakban van a
felszólítás indoklása, dicső történelmi események említésével, például Árpád
honfoglalása és Hunyadi hőstette. A sorok elején anafora van (ez - ez, itt - itt),
melynek szerepe a nyomatékosítás, a kiemelés, hogy igen, ez az a föld, ez a
hazád.
A hatodik versszakban a múlt összefonódik a jelennel. Mutatva, hogy még él a
nemzet, az a nemzet, ami azokat a hőstetteket vitte véghez annak idején. „És
annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem,
/ Él nemzet e hazán.”
A hetedik versszakban már
kiderül, hogy hiába voltak hőstettek, az ország szenved. Ebben a versszakban
adja meg Vörösmarty a két lehetséges utat az nemzetnek. Élet vagy halál. Ezt a
megszemélyesítés is érzékelteti. A mondat végén a felkiáltójel a
türelmetlenséget fejezi ki. Jöjjön bármi, csak a szenvedés tűnjön el. „Egy
ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált!”
A következő két versszak szintén
indoklás arra a kérésre, hogy dőljön el az ország sorsa. Első soraikban
megismétlődik az indulatos kijelentés: „Az nem lehet”. Ez a két versszak az
olvasót bíztatja tettre, azzal, hogy ha nem tesz semmit, akkor az őseink
szenvedése hiába volt. Nem érték el, hogy fiaik boldogok legyenek.
A tízedik és az utána következő
versszak ismét az ország előtt álló két lehetőséget vázolja fel, amit a
tizenegyedik versszak elején álló „vagy” kötőszó választ el egymástól. A két út
bemutatása a jobbik választására ösztönzi az olvasót hangzásával is („buzgó
imádság”) a halállal szemben („vérben áll”)
Az utolsó két versszak a keret
második része. Ez a vers „befejezése”, amiben kissé átfogalmazva megismétli a
tételmondatot.
A Himnusz első versszakában Kölcsey Istent szólítja meg, áldást kérve a nép
számára. Jókedvet, bőséget, védelmet kér, cserébe a sok szenvedésért, amiből
annyi volt, hogy azzal már a jövendőt is megbűnhődtük.
A második versszaktól a hatodik
feléig a magyar történelem eseményeit sorolja fel, kezdve Isten első jótettével,
a magyarok honra találásával. „Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére”
A harmadik versszakban folytatja
a felsorolást a törökök elleni győzelmekkel, Mátyás tetteivel. Itt alliteráció
is feltűnik: „Bécsnek büszke…”
A negyedikig a jó dolgokat mondja, csak innentől kezdve jönnek a rosszak.
Kölcsey meg is indokolja, hogy miért kellett bűnhődnünk: „Hajh, de bűneink
miatt / Gyúlt harag kebledben”
Első rosszként a tatárjárást
említi, majd a törökvészt. Az ötödik versszak anaforája („Hányszor”) jobban
kiemeli a szenvedéseket, hogy meggyőzze Istent, hogy már tényleg megbűnhődtünk
mindent.
A hatodik versszak felétől a múltat összekapcsolja a jelennel, és a pusztulást
mutatja be. A vár leomlott, a régi öröm siralomra vált. Annyira érzékletesen
mutatja be a jelen állapotait, hogy szinte halljuk a halálhörgést. Az utolsó
versszakban pedig megismétlődik a kérés, de most már könyörgéssé változik.
A két mű versformája hasonló. Mindkettőben nyolc és hat szótagos sorok váltják
egymást. A Himnusz trochaikus lejtésű, az időmértékes sorokba belehallatszik a
4 / 3, illetve a 3 / 3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. A strófaszerkezet
keresztrímes. A Szózat skót ballada formában íródott, félrímes, sorai jambikus
lejtésűek, azaz emelkedőek, ellentétben a Himnusszal. Ezért a Szózat szövege
kicsit könnyedebb, élénkebb, bíztató, míg Himnuszé elhaló, szenvedő.
Mindkét alkotás romantikus stílusban íródott. Ezt legjobban a téma igazolja.
Mindkettő a haza sorsával foglalkozik, és felemlegeti a múltat. Nem csak
megemlíti, hanem bővebben foglalkozik vele. Ez egyértelműen romantikus vonás,
mert a romantika költői újra felfedezték saját nemzeti múltjukat, és szinte
ismét megtalálták nemzeti azonosságtudatukat.
Mindkét mű olyannyira jól sikerült, hogy megzenésítésükre pályázatot hirdettek.
A Szózatot 1843 - ban Egressy Béni, a Himnuszt 1844 - ben Erkel Ferenc
zenésítette meg, amit azonban Kölcsey már nem érhetett meg.
Ezekből is látható, hogy a Himnusz és a Szózat mennyire hasonló, de mégis
különböző zseniális költemény.
Irodalom – 9. tétel
Témakör:
Portrék
|
|
Móricz Zsigmond: Barbárok
Móricz Zsigmond 1879. július 2 -
án született a Szatmár megyei Tiszacsécsén. 1890 - ben a debreceni református
kollégiumban kezdte meg tanulmányait. Kisújszálláson érettségizett. Debrecenben
a református teológiára iratkozott be, fél év múlva ugyanitt már joghallgató,
majd átlépett a budapesti egyetem jogi karára. 1903 - ban bekerült Az Újság
szerkesztőségébe, s tanulmányait nem fejezte be. 1905 - ben feleségül vette
Holics Eugéniát (Janka), egy felvidéki kisnemes bányatisztviselő lányát. 1915 -
ben önként jelentkezett haditudósítónak a keleti frontra. 1924 - ben Móricz megismerkedett
Simonyi Mária színésznővel, erre Janka kétszer öngyilkossággal próbálkozott, s
a másodikba belehalt. 1926 - ban elvette Simonyi Máriát, majd 1937 - ben
elváltak. 1939 - től a Kelet Népe szerkesztője lett. 1942. szeptember 4 - én
agyvérzés következtében halt meg Budapesten 63 éves korában.
Móricz a harmincas években újra a
nép problémái felé fordult. Egyik legmegrendítőbb novellája ebben a korszakban
született, Barbárok (1931) címmel.
Ebben az elbeszélésben a
dialógusok uralkodnak. Az írói leírás csaknem teljesen háttérbe szorul, s ez
teszi tömörré, balladaszerűvé az írást. Hiányzik belőle a történelmi korfestés
is. Móricz nem éli bele magát szereplői lelkivilágába, nem magyarázza az
eseményeket, hanem csak szűkszavúan közli a puszta tényeket.
A ridegpásztorok társadalmon
kívül éltek, elszigetelt magányosságban. Ez a kultúra alatti, babonás világ
teremtette meg azt a félelmetes kegyetlenséget, amelyet a veres juhász és társa
képvisel. Ez a „vadember” lelkifurdalás nélkül agyonveri Bodri juhászt és
tizenkét éves fiát. Nem a szegénység a gyilkosság oka, hanem a vagyonszerzésnek
ez az ősi módja. Mindhárom juhász saját nyáját őrzi kint a pusztán, tehát módos
emberek. A veres juhász természetesnek tartja, hogy a másikat megölje háromszáz
birkájáért és két szamaráért.
A novella három része a drámai
események három „felvonása”. Az első és az utolsó rész legfeljebb pár órát, a
középső több mint egy évet ölel fel. Az első fejezet tele van feszültséggel. A
juhász kutyája folyamatos ugatással jelzi gazdájának, hogy rossz emberek
közelednek. A lassan meginduló pár szavas beszélgetés mélyén gyanakvás és
védekezés feszül.
A két vadember a rézzel kivert
szíj megvásárlása ürügyén köt bele Bodri juhászba, aki nem akar megválni tőle,
mivel magának és a fiának készítette. A hirtelen beállott sötétségben
pillanatok alatt zajlik le a kettős gyilkosság.
Az elbeszélés második része
bizonyítja, hogy a kultúra alatti létben szépségek is vannak: az a fekete
asszony, aki tíz nap múlva fehér vászonruhában keresi emberét, a hűség
megtestesítője. A veres juhász félrevezető hazudozásai nyomán elindul, hogy
megkeresse férjét és fiát. Télire hazamegy falujába, de tavasszal újra kimegy a
nagy vadkörtefához, s nem tud elszakadni attól a helytől, ahol az ura
legeltette nyáját. Augusztusban a puli fia talált rá a sírra, s az asszony tíz
körmével kaparja ki szerettei holttestét. Férjének nyakán volt a rézveretes
szíj. Ezzel, és a gyilkosság hírével megy el Szegedre.
A harmadik rész a vizsgálóbiztos
vallatása. A veres juhászra lassan rengeteg lopás és gyilkosság igazolódott, de
Bodri juhász meggyilkolását nem vállalja. Makacsul tagad, mert érzi, hogy ez
volt élete legnagyobb bűne. A vizsgálóbíró ugyanolyan nyelven beszél,
ugyanolyan kifejezéseket használ, mint a veres juhász. Nagyon jól ismeri a
pusztai emberek lelkivilágát, babonás hiedelmeit. S ezt kihasználva akasztja a
rézveretes szíjat a kilincsre, s végül ez töri meg a rablógyilkost: mindent
beismer, mert primitív ember lévén, félt az áldozat szellemének
visszatérésétől.
A bíró lassan, eltűnődve mondja a
távozó ember után: „Barbárok”. A természetes igazságérzet ítéletét mondja ki a
bíró: nem az indulat szülte, inkább a szomorúság. Bodri juhász és családja is
barbár viszonyok között élt, viszont belőlük nem veszett ki az emberség.
A rézveretes szíjnak jelképes
szerepe van. Az első részben az aljas gyilkosság ürügye, és Bodri juhász lelki
gazdagságának, művész hajlamának bizonyítéka. A második egységben a durva
lelkületű veres juhász lelkifurdalásának jele: maga tereli a szót a szíjra,
amelytől semmiképpen sem akart áldozata megválni. Egyben a bűntény bizonyítéka
is ez lesz, s a vallatás során az igazság diadalát jelképezi.
Irodalom – 10. tétel
Témakör:
Portrék
|
|
Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma
Mikszáth Kálmán 1847 - ben
született a felvidéki Szklabonyán, amit műveiben „Görbeországnak” nevezett.
Jellemző volt itt a szlovák és a magyar kultúra keveredése. A környezet és az
ott szerzett élményei szinte valamennyi művére hatással voltak. Selmecbányán
érettségizett, Pesten 4 évig jogot tanult, de nem szerzett diplomát. 1871 - ben
visszatért Nógrád megyébe, ahol Mauks Mátyás szolgabírónál helyezkedett el
szolgabírósági esküdtként, itt alkalma volt közvetlen közelből is tanulmányozni
a vármegye uraságait. 1873 - ban vette el Mauks Mátyás Ilona nevű lányát,
akivel Pestre költöztek, ahol csak nyomorogtak. Mikszáth el akart válni a nő
érdekében, Ilona nem akart, ezért azt kellett hazudnia, hogy mást szeret.
Ezután hazatért Szklabonyára. 1878 - ban Szegedre ment, a Szegedi Napló
újságírójaként dolgozott. Ekkor érte el első jelentősebb írói sikereit
karcolataival. Anyagi helyzete javult, és 1882 - ben újra elvette Mauks Ilonát,
3 gyerekük született. Országgyűlési képviselőként is tevékenykedett majdnem 20
évig. Egy ízben bárói rangot kínáltak neki, amit nem fogadott el. Tagja volt a
Kisfaludy Társaságnak, a Magyar Tudományos Akadémiának és a Petőfi Társaságnak.
A Nyugatban is publikált 1908 - tól. 1910 - ben halt meg Budapesten.
Mikszáth Beszterce ostroma című
regényének tárgyi alapjául egy képviselőtárs, Pongrácz Károly anekdotája
szolgált. Először a Pesti Hírlap közölte folytatásokban, kötetben 1895
novemberében jelent meg, alcíme Egy különc ember története. Ebben az időszakban
Mikszáth már egyre jobban kiábrándult kora politikájából. Bizonyára ez is
közrejátszott abban, hogy a műben a jelent olyannyira negatívan ábrázolja.
Két fő helyszínen játszódik a
regény; Nedecen és Zsolnán. A két helyszín esztétikai szempontból is szemben
áll. Nedec az élő múlt, a világtól elzárt sziget, az érintetlen természet, ahol
vonat se jár. Zsolna tipikus kisváros: „Minden kisváros bizonyos vonásokban
egyforma, van egy híres prókátora, akinek az eszét csodálják, van egy legszebb
háza, amelynek falai fönségesek, méltóságot látszanak lehelni a járókelők
előtt, vannak kikapós asszonyai, vannak szépek és hozzáférhetetlenek, van egy
gazdag kereskedője, akinek a vagyonáról beszélnek, van egy gavallérja, akinek
az öltözködését, modorát utánozzák s ha nagy volt, még halála után is él egyes
mozdulataiban, amint a sétabotját lóbázta.”
A regényben Pongrácz István, a
nedeci vár ura középkori szokások, törvények, erkölcsök szerint él, a 19.
századi jelentől érintetlenül. Az ő zárt világában a nemes érzelmek, az
egyenesség, az elvszerűség mellett feudális jog, az erőszak is érvényesül. A mű
döbbenetes végső mondanivalója azonban ebből a szemszögből éppen az, hogy a
különc úr konzervált világa mindezzel együtt is magasabb rendű, mint a kinti
erkölcsi zűrzavar. A külső valóságban a képmutatás, az önzés és a törtetés, az
eszmék anyagias és nyers érdekek szerinti felhasználása, megcsúfolása dívik.
Pongrácz Istvánnak végül is vereséget kell szenvednie, el kell tűnnie, de
túlkapásai ellenére is az igazi emberi nagyság utolsó képviselője távozik a mű
világából.
A várúr a cselekmény során
ajándékba kapja Cervantes regényét, melyet mély megrendüléssel olvas. A gróf
őrültségéről az író nem dönt, felvetését lényegtelennek tarthatta. A sugallt
tanulság azonban az, hogy a magyar környezet elnézi Pongrácz István grófnak az
anakronisztikus viselkedését – a korabeli magyar társadalomnak aligha lehetett
az az egyetlen idejétmúlt jelenség. Még statisztálnak is az ismerősök és
rokonok, együtt játszanak a várúrral – amíg életveszély nem kezd fenyegetni.
Még lényegesebb azonban Pongrácz
lelki történéseibe Apolka érkezése után betekinteni. Az üde fiatalság, a
természetes szépség mélyen megrendíti a nagyon érzékeny grófot, az idős
várurat. Eddigi álomvilága mellé egy elemi erejű vonzalom be sem vallott
ábrándjai kerülnek. Mikszáth mesterien érzékelteti a szeretetvágy és a
kötelességtudat küzdelmét, melyet a hős heroikus erőfeszítéssel leplez el
mindenki elől, csaknem mindvégig. Apolka távozásakor azonban megmutatkozik
veszteségének nagysága: nélküle képtelen tovább élni, tovább játszani az
életét.
A környező nagyvilágban viszont
merőben másféle erkölcsök működnek. Van egy lelkiismeretes orvos – ő szegényen
hal meg. Gazdag bátyjait testvérgyűlölet fűti. Apolkát csak egymás
felüllicitálása érdekében kényeztetik, majd eltaszítják maguktól. A Behenczy
bárók a színészcsapatot is megszégyenítő szólamokra és gesztusokra képesek –
valójában mélyen romlottak, cinikusak, az ún. úri svihák magatartás képviselői.
Szlávok és magyarok egyaránt kisszerű és alantas életet élnek, magyarkodásuk is
legfeljebb álca. A kép még inkább nemzetközivé szélesedik Pruzsicky figurájával
– ő Pongrácz udvarában abból él, hogy lengyel (hiszen a gróf egyik hóbortja,
hogy „saját lengyelt” tart magánál).
Ilyen körülmények között az igazi
emberi kapcsolat és érzelem üdítő színfolt. Annak számít Pongrácz István
eszeveszett ragaszkodása Apolkához, és az ő hálás vonzalma István bácsihoz.
Feltűnik, hisz ritkaság: Pamutkay őszinte meghatottsága Pongrácz
végrendelkezésekor. A gyermekien tiszta Apolka és a halálosan szerelmes
Tarnóczy Emil vonzalmának végül győzedelmeskednie kell – Pongrácz
összeroppanásához ennek felismerése is hozzájárulhatott.
Sok melegséggel, mesélő derűvel,
humorral, elkomorulásokkal, szatírával és tragikummal írja le Mikszáth a különc
várúr kiterebélyesedett anekdotáját. A legnagyobb részletességgel Pongrácz
István lelki tragédiáját rajzolta meg, a többi figurát és epizódot vázlatos, de
találó tollvonásokkal írta le. Néhány szóval mesterien jellemez, rengeteg életbölcsességet
villant fel.
A szerkezet a Mikszáthra jellemző módon épül fel: lassú hömpölygéssel, ezúttal
két teljesen külön szálon indul el, majd az összetalálkozás után drámaian
felgyorsul, és nagy hatású, tanulságos végkifejlet zárja.