Tételek - Irodalom

Irodalom – 1. tétel Témakör: Életművek

Petőfi Sándor látomásköltészete

Petőfi Sándor magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Több mint ezer verset írt rövid élete alatt.

Kiskőrösön született 1823. január 1 - én. Apja Petrovics István mészáros mester, anyja a szlovák anyanyelvű Hrúz Mária. 1824 - ben Kiskunfélegyházára költöztek, itt tanult meg magyarul. Jó körülmények között élt, ez lehetővé tette a gondos taníttatást. Összesen 9 iskolában tanult, ez azzal az előnnyel járt, hogy már fiatalon igen gazdag élettapasztalatokkal rendelkezett. 1835 – től ’38 - ig Aszódon tanult, itt egyike volt a legjobb tanulóknak.
1838 - ban a tanév végi záróünnepségen ő mondta a búcsúbeszédet. Ez az első ránk maradt költeménye. 1838 - ban iratkozott be a Selmeci líceumba. Itt a magyar önképzőkör, a Nemes Magyar Társaság tagja lett. Azonban nagyon gyengén tanult. Édesapja 1838 - ban anyagilag tönkrement. 1839 februárjában indult gyalog Pestre és beállt a Nemzeti Színházba kisegítőmunkásnak. 1839. szeptember 6 - án Sopronban beállt önkéntes katonának a császári hadseregbe. Nem bírta a megpróbáltatásokat, megbetegedett, majd 1841 - ben Sopronban elbocsátották. 1841 októberében visszatért Pápára tanulni. Itt kötött szoros barátságot Jókai Mórral.
Írói sikerek érték: 1842 - ben az Athenaeumban megjelent első verse, A borozó. 1842. október végén, Pápán örökre abbahagyta a tanulást pénztelensége miatt. Mégis alapos műveltséget szerzett, mert sokat olvasott. 1842 – 43 - ban először Székesfehérváron, majd Kecskeméten színészeskedett. Ezután Pozsonyba gyalogolt, és az Országgyűlési tudósításokat másolta. 1843 nyarától Pesten a Külföldi Regénytár részére két regényt fordított le, valamint kapcsolatba került a fővárosi értelmiségi ifjúsággal és naponta megfordult a Pilvaxban is. 1843 őszétől Debrecenben ismét felcsapott színésznek, egy kisebb együttessel vándorolt, de megbetegedett és ezért visszatért Debrecenbe. 1844 februárjában nekivágott a pesti útnak azzal a szándékkal, hogy költő lesz.

Felkereste Vörösmarty Mihályt, az ő ajánlására a Nemzeti Kör vállalta verseinek kiadását. Vörösmarty és Bajza támogatásával 1844. július 1 - től segédszerkesztő lett a Pesti Divatlapnál. 1844 októberében jelenik meg A helység kalapácsa című komikus eposza. 1844 novemberében megjelenik első verseskötete, belefogott a János vitézbe. Pesten megismerkedett Csapó Etelkával, aki váratlanul meghalt. Eme korszakának verseit gyűjtötte össze az 1845 márciusában megjelenő Cipruslombok Etelka sírjára kötetében. Kilépett a Pesti Divatlap szerkesztőségéből. Áprilisban elindult felvidéki körútjára, ahol mindenhol lelkesen fogadták. Mednyánszky Bertával a szigorú apa miatt újabb sikertelen szerelem. 1845 októberében megjelenik a Szerelem gyöngyei című versciklusa. Sokat utazott, gyakran ellátogatott szüleihez Szalkszentmártonba.

1845. november 10 - én megjelent második verseskötete. 1846. március 10 - ig leginkább szüleinél volt, itt született 1846 áprilisában Felhők címmel megjelent 66 epigrammája. Márciusban visszatért Pestre, belevetette magát az irodalmi, politikai életbe. 1846. szeptember 8 - án a nagykárolyi megyebálon megismerte Szendrey Júliát. Egyből beleszeretett. Júlia azonban nem tudott azonnal dönteni, csak egy év múlva házasodtak össze.
1847 - ben elolvasta a Toldit, és ezután kötött szoros barátságot Arannyal. 1847 márciusában megjelenik az Összes költemények című kötete.

1849. március 15. - e egyik vezetője, de az elért politikai eredményeket kevesellte. Királyellenes verseket írt, népgyűléseket szervezett, szembe került vezető politikusokkal, fokozatosan elvesztette népszerűségét. A szabadságharc idején századosi rangot kapott. 1848. december 15 - én született meg fia, Zoltán. 1849 januárjában jelentkezett Bem tábornoknál. Bem kedvelte, segédtisztjévé, személyes tolmácsává tette, óvta a csatáktól. Azonban Petőfi a többi felettesével rossz viszonyban volt, majd kilépett a seregből. Nem kapott fizetést, anyagi gondjai voltak. Márciusban apja, májusban anyja halt meg. Mezőberényben megírja fia életrajzát és utolsó versét, A szörnyű időt. Csatlakozik Bemhez, de tulajdonképpen civilként vesz részt a segesvári csatában, itt is tűnik el örökre, 1849. július 31 - én.  

Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes szabadság ügye 1848 - ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai eszmeáramlatát.

Költészetében felerősödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Petőfi Sándor forradalmi látomásos költészetében a világ és a magyar szabadság összefonódik. A történelmet egy állandó körforgásként ábrázolja, ahol a jók és gonoszak csapnak össze, és mindig a gonoszak győznek. Petőfi látomásaiban is a jók és a gonoszak csapnak össze, de ez világméretekben történik meg és a szabadságot egy utolsó, kegyetlen, véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal. S ezután „a menny fog a földre leszállni”, jön egy boldog kor, mely az igazságos társadalmat jelenti tulajdonképpen. Ez a derűlátás lobog benne a szabadszállási képviselőválasztás kudarcáig. Körülbelül 30 ilyen témájú költeményt írt Petőfi. Látomásversei közül a legjelentősebb, mely „a nagy romantikus szimbolista víziókkal vetekszik”, az Egy gondolat bánt engemet…

Az Egy gondolat bánt engemet… című költeményben a költő magát is megjeleníti. A cím az első sor, a költőt leginkább foglalkoztató gondolatra irányítja a figyelmet, a halál gondolatára, arra, hogy hogyan szeretne meghalni. Az első szerkezeti egységben a halál több módja villan fel. Például a gyertya égésével szemlélteti az észrevétlen lassú halált, a villám sújtotta fa az erős hirtelen pusztulást szimbolizálja. A lassú halált egyértelműen elutasítja, a hirtelen halál elutasítását pedig csak sejteti a három ponttal. A második szerkezeti egységben bontakozik ki a látomás. A rabszolgák csapnak össze a zsarnoksággal. Tehát a jók és a gonoszak küzdelme bontakozik ki. A harc célja a világszabadság. Petőfi az ott szó ismétlésével nyomatékosítja, hogy ő is a csatában szeretne elesni. Hősi halott lenni. A harmadik szerkezeti egységben egy temetés látomása bontakozik ki. A hang ünnepélyessé változik. Petőfi bízik abban, hogy az utókor tisztelni fogja.

A XIX. század költői című vers egy ars poetica, a költő feladata népvezérnek lenni. A cím Petőfi korának poétáit állítja középpontba. A költemény elején tiltással figyelmeztet a költészet rendkívüliségére: nem egyéni érzésekről kell szólni. Petőfi isteni magaslatokba emeli a költészetet a szent jelző használatával. A lant is megjelenik, mely a költészet jelképe. A költő Istentől kapta feladatát, kötelessége teljesíteni azt. Petőfi így fogalmaz: „Előre hát mind, aki költő, / A néppel tűzön-vízen át!”. Petőfi átkozza azokat, akik nem vállalják a feladatot, azokat is, akik boldogságot, harmóniát hazudnak a népnek. Az 5. versszak a költemény csúcspontja: a látnokköltő feltárja a jövőt. Az eljövendő boldog kor, a Kánaán jellemzőit sorolja: vagyoni -, jogi -, kulturális egyenlőség. A jövő látomása feltételes mondatokban bontakozik ki. A főmondat a versszak végén található, így feszültséget teremt. A vers zárlat lágyabb hangvételű, a költő bizonytalan. Nem biztos abban, hogy megéri ezt a jobb kort. A XIX. század költői című versben is megjelennek bibliai motívumok, mint például Mózes és népének vándorlása, a próféták, valamint Kánaán. Mindez emelkedett, ünnepélyes hangot teremt.

Az ítélet című költemény első szerkezeti egységében megjelenik a jellemző motívum, a vérözön, s mint egy allegória végig jelen van az első gondolati egységben. A második egységben megjelenik az új költő ideál, a költőpróféta. A költő kimondja: „Rettenetes napokat látok közeledni…”. A jelenlegi béke leírására Petőfi érzékletes természeti képet használ: „Ez csak ama sírcsend, amely villámnak utána / A földrendítő mennydörgést szokta előzni.” Ebben a költeményben is a jók és a gonoszak csapnak össze, melyből a jók kerülnek ki győztesen. S a pusztító vérözön után „a menny fog a földre leszállni.”.

Petőfi látomásai valóban beteljesedtek, hiszen egy év múlva kitört a forradalom. Az Egy gondolat bánt engemet… című versben megjelölt módon halt meg Petőfi is: a „gonoszok” által a „harc mezején”. Azonban a forradalom nem a Petőfi által megjósolt véget ért: a „gonoszok” győzelmével zárult.

Irodalom – 2. tétel Témakör: Életművek

Arany János balladaköltészete

Arany János 1817. március 2 - án született Nagyszalontán. Apja földműves volt. Iskoláit 1823 és 1833 között Nagyszalontán, majd ezt követően Debrecenben végezte. Ezután Kisújszálláson volt segédtanító. 1836 februárjában színésznek állt. Máramarosszigetnél járva egy rossz álom miatt hazatért. Előérzete beigazolódott: mialatt távol volt anyja meghalt, apja megvakult. Bűntudata volt, ezért felhagyott a színészettel. 1840 - ben másodjegyző lett, ebben az évben meg is nősült, Ercsey Juliannát vette el.

1845 - ben Az elveszett alkotmánnyal elnyerte a Kisfaludy Társaság pályázatát, de az igazi sikert (és Petőfi barátságát) 1846 - ban a Toldi hozta meg neki.

A szabadságharc alatt nemzetőr, majd állami tisztviselő volt. A bukás után rövid ideig bujdosnia kellett, állását elvesztette.

1851 - től 1860 - ig Nagykőrösön tanított.

1857 - ben felkérték, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császárt, helyette megírta A walesi bárdokat. 1858 - ban az Akadémia tagjává választották,

1860 - ban Pestre költözött, a Kisfaludy Társaság igazgatója lett, ’65 - ben főtitkára.

1867 - ben a Szent István - rend keresztjével tüntették ki. Ez idő tájt inkább irodalmi szervező tevékenysége volt jellemző.

1877 - ben visszavonult a főtitkári székből, ekkor írta Őszikék című ciklusát, lírai darabok és balladák gyűjteményét, melyeket a Gyulai Páltól kapott „kapcsos könyvbe” jegyzett le, nagyrészt a Margitsziget fái alatt.

1882 - ben halt meg.

Elsősorban elbeszélő költeményekben és balladákban alkotott igazán. A magyar nyelv művészei közé tartozott: új szavakat alkotott, tudatosan alkalmazta költészetében a népnyelvet és a népi líra sajátosságait.

Ballada: Olyan műfaj, amely tartalmaz lírai, drámai és epikus elemeket egyaránt. Az eseményeket, előzményeket, okokat nagyrészt drámai párbeszédekből és lírai monológokból ismerjük meg. Cselekménye sűrített, a lényeget emeli ki, gyakran egyetlen jelenetre összpontosít, másrészt mindent elhagy, ami a lényeg szempontjából nem nélkülözhetetlen. Általában egy tragikus történetet beszél el, melynek bizonyos részei homályban maradnak, kihagyások és a szaggatott előadásmód miatt. A műfaj lényeges vonása, hogy az embereket kiélezett lelkiállapotban, lélektani szituációkban ábrázolja, gyakran a megzavart emberi lélek magatartását mutatja be.

Arany elsősorban lírikus, de hajlama a gondolatibb líra felé vonzotta. Az epikát is ennek jegyében lírizálta. (A Toldi estéje és a balladák bizonyítják ezt.)

A balladák a legjobban szerkesztett költemények Arany életművében. Végigkomponáltságuk egyedülálló. Balladáinak leszármazottaival Adynál találkozhatunk.

Arany már 1847 - ben kísérletezett balladával, de verstípusait csak a nagykőrösi években emelte magas színvonalra. Alkatához közelebb állt a történetet kihagyásokkal, párbeszédekkel dramatizáló ballada - melyet a skót és székely népköltészetből ismert meg -, mint a történetet lassan adagoló románc - melyet a spanyolok költészetéből és a németektől ismert. Jól bizonyítható ez a Hunyadi balladakör két részének, az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az összehasonlításával: az előbbi sokkal nagyobb igénnyel készült, mint az 1854 - ben íródott.

Balladatípusain belül három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának nevezhetjük. Jellemzői a lépcsőzetes elbeszélés, a kihagyások, és a gyors átkötések. Például: A walesi bárdok, Zách Klára. A második szerkezeti megoldás a többszólamú, előrehaladó szerkesztésmódú ballada. Jellemzői a szaggatottság, a térben vagy időben párhuzamos történések. (Szondi két apródja, V. László) A harmadik típus a körkörös felépítésű ballada, melynek befejezésében a kezdő sor tér vissza, mint az Ágnes asszonyban.

Téma és keletkezés szerint is csoportosíthatjuk Arany János balladáit. Így megkülönböztethetünk népies, történelmi, romantikus ihletésű és nagyvárosi műveket, valamint nagyszalontai, nagykőrösi és budapesti balladákat.

Zács Klára című Arany János mű 1855 – ben íródott. A tömbszerűen szaggatott történetmondás annyit jelent, hogy a költő szakaszosan lelassítja az elbeszélést, az így kapott egységek közé pedig gyors átkötést vagy kihagyást iktat, azaz bizonyos eseményeket elhallgat. A tömböket belső ismétlésekkel állapotszerűvé lassítja, s így a történet lélekállapotok sorává alakul. A lépcsőzetesen előrehaladó szerkezetet a bosszúálló királyné szavainak fokozásos idézése zárja le. Az egyetlen szakasznyi lírizált, az elbeszélő jelenére vonatkoztatott kitekintés az epilógus szerepét tölti be.

Arany egyik talán legismertebb balladája A walesi bárdok. Ferenc József magyarországi látogatására üdvözlő vers írására kérték meg. Arany kitért a feladat elől, s asztalfiókjának írta meg a balladát 1857 - ben. Üzenete a zsarnokkal való erkölcsi szembenállás kötelező parancsa. Arany az „adjátok meg a császárnak, ami a császáré” tanítás alapján mutatja be a montgomery - i lakoma lefolyását, a király azonban a zsarnokság természetéből fakadóan teljes alávetettséget kíván. Ezt tagadják meg az urak és a bárdok is. A verselés adekvát a témához, ugyanakkor tudatosan idézi fel a Szózatot is. A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések itt is uralkodó szerepet visznek, mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sőt közöttük is. A tetőpontot nem az elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított fokozás idézi elő, hanem a nyelv felemelése a betű szerinti szintről a szójátékok és igei - metaforák szintjére: „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik.”

A Szondi két apródja 1856 – ban keletkezett, a mi történelmünkből merített a tárgya. Szerkezete elég bonyolult, de tökéletes. Az első két szakasz leírás, az alapszituációt teremti meg a helyszínnel, a két dombbal, előre érzékeltetve a párhuzamos szerkesztést és történetmondást. Az alkony képét látjuk a harcok befejezése után és Szondi két apródját, énekesét, akik elesett vezérük sírjánál térdepelnek, és annak nagyságát éneklik meg. A harmadik versszak a szultán kérdése és kérése, a negyedik a török követ felelete, s ezzel elindítja Arany az egymással feleselő építkezést. Az idézőjelbe tett strófák a török csábítását tartalmazzák, közte pedig a két apród énekét halljuk. A két szöveg Szondi hőstettének felidézésében találkozik, majd elválik egymástól. Arany a török monológjában a zsarnokság természetrajzát tárja elénk, melyben az objektivitás látszata és a hízelkedő elismerés után a nyers erőszak jelenik meg. A két apród alakjában a zsarnokságnak meg nem hajoló hűség jelképét láthatjuk. A két beszédmód stílusában is eltér egymástól, a török szavaiban Arany egy elképzelt keleties nyelvi gazdagságot mutat föl, a metaforák, képek a muzulmán képzetkörből valók.

Arany rendkívüli tehetségét bizonyítja, hogy két nagy elődje (Vörösmarty és Petőfi) után ismét újabb fejlődési szakaszt valósított meg: a népiességtől indulván a szimbolizmus előkészítőjévé vált, s eközben az ironikus elégiának későromantikus válfaját hozta létre. Arany a nemzeti önrendelkezés eszményének értékét állította akkor, amikor a magyarság függetlenségét eltörölték, és történeti példázataival egyszerre tanít a megalkuvás elutasítására és a sorssal való kemény harcra.

Irodalom – 3. tétel Témakör: Életművek

Ady Endre önmítosza: az elhivatottság és a tragikus küldetéstudat versei

Ady Endre 1877 – ben Érmindszenten született. Apja, Ady Lőrinc hétszilvafás nemes. Anyja, Pásztor Mária papok és tanítók leszármazottja. A gimnáziumot a Nagy Károly Piarista gimnáziumban végzi, majd a gimnázium felső osztályát Zilahon, református gimnáziumban folytatja. Debrecenben jogi akadémiára iratkozik, de otthagyja és újságírással kezd foglalkozni. A debreceni Hírlap munkatársa és itt jelenik meg az első verseskötete “Versek” címen 1899 - ben. Ez a kötete még nem az igazi Ady hang. Meghívják Nagyváradra, továbbra is újságírással foglalkozik. Itt ismerkedik meg a politikai életben a polgári radikalizmussal. Itt ismerkedik meg Diósy Ödönné Brüll Adéllal. 1904 - ben érkezik Párizsba, itt találkozik a modern költészettel (Baudelaire, Verlaine és Rimbaud). 1906 - ban megjelenik az Új versek majd a Vér és Arany kötet. Rengeteg bírálat és közömbösség éri. Az elszigeteltséget az 1908 - ban induló Nyugat enyhíti, melynek főszerkesztője Ignotus Pál, Osváth Ernő, akik felfedezik Ady tehetségét. Verseit közlik a lapban, s Ady haláláig munkatársa a Nyugatnak. A Nyugat mércéje az író tehetsége.

1914-ig évente jelennek meg kötetei. Ezek közül legkiemelkedőbb az Illés szekerén című könyve, ahol új témaként jelenítek meg Istenes és forradalmi versei. 1912 - ben szakít Lédával (Elbocsátó szép üzenet). Ez idő tájt leveleket kezd kapni Svájcból, egy intézetből, Boncza Bertától. Ebből a levelezésből házasság lesz. Ady 37, Berta 20 éves. Ekkor következik a világháború. Ady az első pillanattól kezdve háborúellenes, verseit alig közlik. Betegsége ekkorra mindinkább elhatalmasodik rajta. Egy ideig Csucsán élnek a Boncza birtokon, de az öreg Boncza halála után felköltöznek Pestre.

Utolsó kötete a Halottak élén, ekkor írja gyönyörű szerelmes verseit Csinszkának. 1919 - ben hal meg. A Nemzet halottjaként temetik el.

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne – véleménye szerint – a „magyar faj” és a „művész” legjellemzőbb és legnemesebb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia, ős Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság. Átélte, és művészi erővel fejezte ki a lét és a magyar lét minden fájdalmas korlátját, bűnét, problémáját.

Az új versek előhangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű költemény lírai ars poetica és programadás is egyben. A „nagyvilágot” megjárt, Párizsból hazatérő, s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése.

Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: A kezdősorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költemény első felében megteremti a mű egészének egyre fokozódó tragikus - elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását és egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova, engedélyt kérő félelmében egyelőre csak a hazatalálás, hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság eltűnésének bizonytalan reménysége is.

Szimbólumok tartalmának megközelítése a mai magyar olvasó számára már magyarázatot igényel – Gógot és Magógot Anonymus a magyarok őseivel azonosította. “Verecke híres útja” egyértelműen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyarország nyugati kapuja, határállomása volt: itt ért a Duna magyar területre.

Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett keleti magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorsközösségét, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: „vagyok én”; „jöttem én”. A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának, kiszabadításának vágya, új élettel, új kultúrával való megváltásának óhaja, reménye is.

Szembekerül az első két versszakban a hiába és a mégis: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó „én”, s a cselekvést megakadályozható „ti” is.

Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólum ok révén inkább elmélyül és kibontakozik. A „ti” tartalma a jelképrendszerben körvonalazódik: az énekes Vazult eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladást gátló hatalmával azonosul.

Ezzel a hatalommal száll szembe – még ha reménytelenül is – a lírai én elszántsága. A 4. strófában megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. Halmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölésszerűen szólal meg a remény.

A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő „új”, ez a szó azonban nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A vers egész jelképrendszeréből kiderül ugyanis, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal.

A magyar Ugaron című versben s költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem tájleírás, a szimbólumba átváltó metaforák sora nem egy vizuálisan elképzelhető konkrét tájat ábrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő, cselekvésre izgató ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja, szűzi földel, a szent humusszal; a szépséget jelképező illatával szerelmesen bódító virággal pedig a dudva, a muhar, az égig nyúló gazok, a vad indák kerülnek szembe. A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezik ki. A versnek lefelé menő, aláhulló kompozíciója van. Az 1 - 2. versszakban még az egyes szám első személy, a lírai alany, az ébresztő, felfedező szándék az aktív, a cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok). Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a világot számon kérő hetyke, még magabiztos felkiáltó kérdés is. A 3 - 4. strófában már az Ugar válik cselekvővé: az indarengeteg megmozdul, gyűrűzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgető virágot kereső, s a régmúlt szépségeket idéző hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A halmozott alany indít, s a fokozásos igesor a vad mező végső győzelmét fejezi ki: az ugar - léttel szemben a virág - létre vágyó lírai én sorsa az aláhullás, a züllés, a közömbösségben való elveszés. A süket csöndben a kacagó szél ironikusan kíséri a nagyra törő szándékok, merész álmok elbukását. Hangot kap a tiltakozó keserűség, s a tehetetlenségből fakadó fogcsikorgató düh.

A hiábavalóság élménye és az ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások (1907) című költeményében Adynak. A nyolc soros versből árad a fájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza a kétszer előforduló ezerszer számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek fáradt egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; nemcsak megokolja, hanem el is mélyíti a reménytelenséget és a céltalanságot: a megváltódás vágyát hangsúlyozó „üdv” szót rögtön a „nincs” követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik egybe. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomorúság mélyén azonban felfedezhető a konokság: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják megváltást ígérő küldetésüket. A strófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.

Ady Endre a mégis - morál szellemében dacolt a maradissággal, a meg nem értéssel, mintaként pillantott a nyugati fejlettebb társadalmakra, láttatva azok hibáit is.