Tételek - Nyelvtan

Nyelvtan – 1. tétel Témakör: Ember és nyelv

Nyelv és kommunikáció, nyelv és megismerés

A nyelv a legegyetemesebb, leggyakrabban használt jelrendszer. Egy nagyobb közösségé, általában egy nemzet tulajdona. A külső és belső valóságot minden más jelrendszernél pontosabban fejezi ki. Rendszer - jellege a változtatható jelek, és a viszonylag állandó szabályrendszer összekapcsolásából adódik. A nyelv alkalmazása, azaz a beszéd és az írás tulajdonképpen a megfelelő nyelvi jelek kiválasztását és a megfelelő szabályok segítségével való összekapcsolását jelenti.

A nyelv a gondolkodás, a gondolatformálás, a gondolat közlésének, a cselekvésnek, az
emberi létnek egyik legmeghatározóbb eszköze, eleme. Az emberi élet közege a nyelv,
összetartó erő, kapocs. A nyelv segítségével sajátítjuk el a kultúrát, válunk emberré.
Az emberi kommunikáció legfontosabb tényezője. A jelek segítik a világban való eligazodásunkat, tájékoztatnak, ismereteket adnak át, üzeneteket közvetítenek.

A nyelv és gondolkodás között szoros kapcsolat van. Babits szerint: „Gondolkodni és
beszélni: voltaképpen egy. Gondolkodás nem képzelhető beszéd nélkül és megfordítva.”
A gondolkodás alapvető feltétele a nyelv, a nyelvi forma; s a nyelv, a nyelvi forma mindig
feltételez gondolkodást. A nyelv a valóságot az elvonatkoztató gondolkodás segítségével
tükrözi.

Az ember kettős – cselekvő és megismerő – viszonyt alakít ki a világgal. A nyelvben e
viszony mindkét fele jelen van, hiszen a nyelvhasználat cselekvés, de egyben a megismerés feltétele is.
A nyelv a világ megismerésének lényeges tényezője, hiszen nyelv nélkül nem tudunk hatékonyan kommunikálni. Ugyanakkor a megismerésnek már a tényezői is fontosak, amelyek visszahatnak a nyelvre, és befolyásolják a fejlődését. Ilyen tényezők az emberiséget ért információs forradalmak. Az emberi kultúra öt nagy információs forradalmat élt át: a beszéd, az írás, a könyvnyomtatás, a távközlés és az elektronikus információ forradalmát. Az ember a beszéd által emelkedett ki az állati létből, s a munkája során szerzett vagy alkotott információkat átadta társainak és utódainak. Az írás révén az információtárolás és hagyományozódás függetlenné vált az olykor megbízhatatlan emberi emlékezettől, s az ember hozzáláthatott az idő és a tér legyőzéséhez. A könyvnyomtatás megteremtette az ismeretek tömeges elterjesztésének lehetőségét. Átalakította a tudományos gondolkodást, és létrehozta az életét a nyomtatott kultúra szolgálatában töltő értelmiséget. Az írott és a nyomatott nyelv pontosabbá, szabatosabbá vált, mint a beszélt nyelv, de bizonyos verbális kifejezőeszközök kezdtek felértékelődni az információközlésben. A távközlés forradalma által a világ összezsugorodott, s a térben távoli információkhoz is gyorsan hozzá lehetett jutni. Az elektronikus információ forradalma a kommunikációt új minőséggel gyarapította. Az ember - ember párbeszéd mellett megjelent az ember - gép párbeszéd, amely közvetve szintén ember - ember párbeszéd. Az információtárolás és – feldolgozás új lehetőségei kezdődtek. Számítógép rendszereket működtet, utasításokat tervez és hajt végre, és adatbázisokat tart fenn. A gépek memóriájában tárolt információk pedig hálózattá vagy rendszerré összekapcsolva soha nem látott és tapasztalt információmennyiséghez juttatták az emberiséget. A számítógépek világa is visszahat a nyelv fejlődésére, de ennek távlatai egyelőre nem láthatóak be, bizonyára hajlékonyabb és hatékonyabb lesz a nyelv.

A nyelv fő szerepet kap a tudatos, „átgondolt” gondolkodásban. Például problémamegoldáskor, történetmeséléskor, fogalmazáskor. Ekkor beszélünk racionális, irányított, logikus vagy propozicionális gondolkodásról. Szerepelnek benne deduktív és induktív módszerek.  ( Deduktív: az általánosból az egyesbe történő levezetés, induktív: az egyesből következtetünk az általánosra.) Ilyenkor a szórend, a mondatsorrend alkotja azt a közeget, amelyben az egymáshoz kapcsolódó gondolataink megjeleníthetők és elrendezhetők.

A gondolkodás és nyelv viszonya háromféleképpen képzelhető el:

1.  A gondolkodás elsőbbsége

A gondolkodás univerzális, minden ember gondolkodó lény, a gondolkodás szerkezete,
tartalma egyetemes.
René Descartes (1596-1650) racionalista filozófus szerint a nyelv alapjaiban az ész, a
gondolkodás struktúrájában gyökerezik→ a nyelv tartalmilag egyetemes, a nyelvek különbsége csak a szavak hangalakjában van, ezért lehetséges egy egyetemes nyelv létrehozása.

2.  A nyelv elsőbbsége

A gondolat, hogy a nyelv elsőrendű a gondolkodáshoz képest, a felvilágosodás korából származik. Két nézet van: az egyik szerint nyelv nélkül nincsen fogalmi gondolkodás, a másik
szerint a gondolkodás tagolatlan egészként ragadja meg a felfogott szituációt, a nyelv a ki-
mondott szavakkal elemzi, strukturálja ezt a gondolatot.
Wilhelm von Humbolt (1767-1835) szerint a nyelv a gondolat képzőszerve. Az értelmi tevékenység számára elengedhetetlen, hogy kapcsolatba lépjen artikulált hanggal, különben a
gondolkodás nem érhetne el kellő világosságot. Minden nyelvben sajátos világnézet rejlik,
egy idegen nyelv megtanulása új világszemlélet elsajátítása. Ezt nevezzük nyelvi relativizmusnak.

3.  A gondolkodás és a nyelv kölcsönössége

Ez a nézet mindkét irányú befolyás meglétét elfogadja, a nyelv egyszerre áll függő és meghatározó vonatkozásban a gondolkodással.
Egy ide tartozó másik nézet szerint a nyelv és a gondolkodás alapjaiban azonos, a tudat
legősibb megnyilvánulása pedig a hangos tudat, amely később differenciálódott egyfelől kommutatív, másfelől cselekvéskísérő beszéddé. Ez utóbbi belső beszéddé válva gondolkodássá.

Az emberi egyed társadalomba születik, abban nő fel, egy közösség tagja, ahol az ismereteket készen kapja. A beszéd fejlődése állandó társas kötödést igényel. Minden gyermek fejlődésére döntő hatással van. Ezért fordítottak már az ókorban is nagy gondot arra, hogy a gyermek környezetében élők ne beszéljenek hibásan! A gyermek kb. 3 éves koráig kialakítja az alapvető beszédhangzási rendszerét, ezzel kialakul az anyanyelv alapfoka. A gyermek képessé vált a nyelv használatára, tehát beszél. Megérti a kérdéseket, így a társadalmi kommunikáció részévé válhat.

A nyelvhasználat legfelső foka, a szépirodalmi nyelv is voltaképpen a gondolatok szavakba öntése, azonban érzékletesebb, árnyaltabb a mindennapos ábrázolásnál.

A nyelvi relativizmus szerint nyelv és kultúra között kapcsolat áll fenn, a nyelv az egész kultúrát magában foglalja. Az uráli-finnugor eredetű magyar nyelv kedveli a szemléletességet (szólások, metaforák), a hangutánzást, hangfestést, a konkrétságot. A magyar kommunikáció jellegzetessége az egységesség (nem tagolódik jelentősen különböző nyelvjárásokra), az idézetesség, a változatos hanglejtésformák használata. A Kárpát-medencei interkulturális viszonyokat tükrözi, hogy a nyelvek között többirányú átvétel történt.

A magyar nyelv nyelvtanában alapvetően megőrizte finnugor jellegét, de sokban indoeuropizálódott. Ilyen változás a gazdag igekötőrendszer létrejötte, a névelők kialakulása, stb.

Nyelvtan – 2. tétel Témakör: Ember és nyelv

A nyelvek típusai

A nyelv az emberi kommunikáció legáltalánosabb eszköze, tagolt, artikuláltan kiejtett beszédhangok alkotta elemekből felépülő jelrendszer, illetve ennek írásban rögzített formája. A nyelv minden társas tevékenység nélkülözhetetlen feltétele, s meghatározó szerepet játszik az egyének gondolkodásában is.

Egy nyelv fogalmába általában két dolgot értünk bele: a beszélt nyelvet, és annak írott formáját, vagy formáit. Az írott nyelv – melynek szabályait a nyelv helyesírása adja meg – nagyon gyakran a beszélt nyelvtől részben független forma, és a beszélt formától függetlenül is fejlődhet, alakulhat.

Az élő nyelvek vizsgálata

A leíró nyelvészet a nyelv mai állapotát kutatja. Alapja a szinkrónia. A görög syn „együtt” és chrono „idő” szavakból ered. Leíró vizsgálat, egy adott állapot rendszerének az előzményeket nem tekinthető elemzése.

A történeti nyelvészet a nyelv történetét kutatja. Alapja a diakrónia. A görög dia „át, keresztül, végig” és a chrono szavakból ered. Történeti szemlélet, a jelenségek történeti szempontú vizsgálata.

A nyelvek eredete

A mai napig több elképzelés él a nyelvek eredendőségéről. Az egyik, hogy a nyelvek egyetlen ősnyelvre vezethetők vissza, a másik szerint a nyelvek több ősnyelvből származnak

A monogenézis (mono – egy, genezis – eredet) elméletet támasztja alá a Biblia (Bábel tornya). Sokáig az Ószövetség nyelvét, a hébert tartották a nyelvek ősének.

A poligenézis (poli – sok) elmélet szerint már az ősidőkben is több nyelvcsalád létezett, s a mai nyelvek ezek tovább fejlődése.

A Földön létező nyelvek számát nehéz meghatározni. Ennek egyik oka az, hogy egyes nyelveket a civilizációtól messze, kis zárt közösségekben beszélnek. Ezekről alig tudnak valamit. Másik oka, hogy nyelv és nyelvjárás között nehéz különbséget tenni.

A világ nyelveinek száma: 3000 - 6000; ezek egy része: már az ókorban kihalt (több száz); sok napjainkban kihalófélben van; írással nem rendelkező, kis lélekszámú nyelv.

150 - 200 nyelvcsaládot különítenek el, ezek közül a legnagyobb az indoeurópai nyelvcsalád.

A magyar nyelv az urál nyelvcsalád finnugor csoportjába, azon belül az ugor nyelvek közé tartozik.

A nyelvek típusai

Alaktani szempontból megkülönböztetünk izoláló, agglutináló és flektáló nyelveket.

Az izoláló, azaz az elkülönítő nyelvben nincsenek ragok, jelek, olykor képzők sem. A nyelvtani viszonyokat a szórenddel, a hangsúlyokkal vagy önálló szavakkal fejeznek ki. Ilyen nyelvek például a kínai, vietnámi, sőt efelé tart az angol is.

Az agglutináló, ragasztó nyelv jellemzői a szóképzés, szóösszetétel gazdagsága, toldalékok sokasága. A morfémák általában jól elkülöníthetők a szóalakon belül, a grammatikai segédelemek a szótövek elé vagy mögé kerülnek. Agglutináló például a magyar, finnugor nyelvek.

A flektáló, vagyis hajlító nyelvnél a nyelvtani viszony a szótő belsejében, annak megváltozásával fejeződik ki. Gyakran a szavakban elmosódik a szóelemek határa. Általános a grammatikai nemek megkülönböztetése (hím -, nő -, semleges nem), mint például a der/ die/ das a német nyelvben.

Vannak emberek által használt, de nem természetes, hanem mesterséges nyelvek is, melyeket nyelvelméleti, matematikai vagy informatikai célból alkottak meg. A mesterséges nyelvek közül ismertek a programozási nyelvek, amelyeket szokás környezet - független nyelveknek is tekinteni.

Az eszperantó egy mesterséges, emberi kommunikációra kialakított nyelv. Megalkotója Lazaro Ludoviko Zamenhof białystoki szemorvos volt. A nyelv első kiadására 1887 - ben, Varsóban került sor, először oroszul, majd lengyelül, németül, franciául és angolul. A nyelv eredeti neve Lingvo Internacia („nemzetközi nyelv”) volt, de igazán szerzője álnevéről vált ismertté. Az eszperantó beszélőinek számáról megoszlanak a vélemények. Forrástól függően néhány tízezertől több tízmillióig becsülik a beszélők számát. Az biztos, hogy néhány ezer ember az, akinek második anyanyelve (ezeket denaska esperantisto - nak, „született eszperantistának” nevezik). Az eszperantó eklektikus nyelv, szókincse főleg újlatin (francia), germán és szláv nyelvből származik, elsősorban olyan szavak, amelyek más nyelvekben is megvannak (interonimák). Szerzője nem szavakat, hanem szóelemeket (morfémákat) vett át (tehát a nyelv erős agglutináló jelleget mutat), és ezek kombinálásával biztosította a szókincs fejlődését.