|
Berzsenyi Dániel 1776 - ban a Vas
megyei Hetyén született középbirtokos nemesi családban. Anyja korán meghalt.
Apjával nem volt jó a kapcsolata. Sokat betegeskedett, későn kezdett iskolába
járni. 13 éves korában a soproni evangélikus líceumba járt, de nem
érettségizett le. Nyelveket tanult (német, latin), és sokat foglalkozott az
antik római, görög mitológiával, ez nagy hatással volt költészetére. Horatius
volt a példaképe. Életfilozófiája az arany középút, mérsékelt, minden túlzásoktól
mentes életmód volt. Kazinczyval évekig tartó levelezést folytatott.
Visszavonult a birtokára és a gazdálkodásnak élt, elvonulva a külvilágtól,
jólétben, de magányban. Megnősült, egy 14 éves lányt vett feleségül (Dukai Takács
Zsuzsannát). Szabadidejében, titokban verseket írt.
27 éves korában fedezték fel,
mint költőt. Kis János evangélista lelkész elküldte Kazinczynak 77 versét. Ez 1
kötetben jelent meg 1813 - ban. Második verseskötete 1816-ban jelent meg, ebben
tízzel több vers volt. Pályafutása alatt összesen 137 verset írt.
Kettős világban élt, a magányos
földesúr és a sikerre vágyó költő világában. Azonban mint költő nem érte el
azt, amire kezdetben számított. Kölcsey Ferenc egy művéért élesen bírálta,
ennek hatására még jobban visszavonult. Beteg, búskomor ember volt.
Különböző tudományos
tanulmányokat írt, a Tudományos Akadémia tagjai közé választotta. Verseit
időmértékes verselésben írta, ugyanakkor a romantika stílusirányzata is
jellemző kötészetére (ellentétek kiélezése, túlzások, a dicső múltba való
visszatérés, erős szentimentalizmus).
1836-ban halt meg Niklán.
Elégiáinak alaptémája az emberi
élet múlandósága, a végzet elkerülhetetlensége. Elsősorban nem a halálfélelem
szólal meg verseiben, hanem az értékvesztett állapot üressége, a magány
szomorúsága.
F. Schiller szerint az elégikus
magatartás akkor jelentkezik, ha a költő által elképzelt ideál és a valóság nem
feleltethető meg egymásnak. Berzsenyi esetében ez felfogható a falusi életforma
és a költői ideálvilág közötti ellentétként.
Elégiái Niklán születtek, ahol a
világtól elzárva, szellemi magányosságban, gazdálkodó életet folytatott. Az
elégiák szövegei individuálisabbak, mint például az ódáké, így különösebb
háttér információk nélkül, magából a szövegből is könnyen érthetők.
Berzsenyi 1804 és 1807 között
írta A közelítő tél című művét. A vers eredeti címe Ősz volt, ami kicsit
közhelyszerű már a költészetben, ezért később Kazinczy javaslatára
megváltoztatta. Ez az új cím jobban kifejezi a vers tartalmát, vagyis a halál
fenyegető közeledését.
A mű felépítése logikus
gondolatmenetet mutat. Szerkezete klasszicizáló: pictura – absztrakció -
szentencia. Strófaszerkezete és szókincse szintén klasszikus.
Az első három versszakban az ősz
képe tagadásra fordított idillben (a tavasz képeinek tagadásaként) jelenik meg.
A jelen és a múlt, a tavasz és az ősz szembesül egymással. A természet
festésével érzékelteti az idő megállíthatatlan múlását.
A megváltoztathatatlanra a tagadó
képekben (6 tagadó alak) megjelenő tavasz döbbent rá: a kibontakozó ősz képe
szürke, lehangoló. Ezzel kettős hatást ér el. Rámutat a jelen sivárságára
(minden hervad, hull, sárgáll, borong, homályos), és megmutatja a múlt értékeit
is.
Antikizáló képek sorát látjuk:
liget, balzsamos illatok, zephyr, symphonia, gerle, csermely violás völgye,
thyrsus (szőlővessző). Túlárad a visszaálmodott tavasz.
Az első szerkezeti rész tehát idő
- és értékszembesítésre épül. A niklai táj és egy belső, lelki táj ábrázolása.
Zeneisége elementáris, ezt hangulat – és hangfestő szavak adják.
A negyedik strófa a látványból
filozófiai általánosítást és következtetést von le: „Oh, a szárnyas idő
hirtelen elrepül.”
Az “idő elrepül” hétköznapi szófordulatot
sajátos képpé teszi. Az idő múlása minden pusztulását hozza az ég alatt: nagy
és kis dolgokét egyaránt.
Berzsenyi az 5. – 6. versszakban
magára, a saját életére vonatkoztatja az elmúlást, a vers ezáltal létösszegző
verssé válik. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy ifjúsága észrevétlenül,
de örökre elmúlt. És nemcsak az ifjúság édessége, színei, örömei tűnnek el, de
a szerelem is. Az évszakok körforgása örök, de az emberi életre ez nem érvényes
– ami elmúlt, az visszahozhatatlan: „Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!” A
behunyt szem utal a halálra, illetve az örömtelen életre, a szerelem, örömök észrevenni
nem tudására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése